Elkerülve a népesebb teret, egy mellékutcán ment. Emberek nem jártak erre, mert meleg lévén, délutáni álmukat aludták az elsötétített szobákban.

A főpostához közel, a mellékutca végén azonban hirtelen feltűnt valaki.

Liszner Vilmos volt az.

Azóta nem látta őt.

Szembe jött vele, ismert kamaszjárásával, lóbázva hosszú karjait, melyeknek csuklói az elmaradhatatlan gumiszalagokkal most is kifityegtek kabátja szárából.

Tíz lépésről mind a ketten észrevették egymást. A tanár részvétet érzett iránta. Elhatározta, hogy pár szót intéz hozzá, tanulásra serkenti, végre jövőre megérhet ő is. Csakhogy a diák, bár benne is izgalmat keltett a viszontlátás, közönyösen haladt, s közelébe érve egyszerűen elfordította fejét.

Nem köszönt.

Novák úgy tett, mintha ezt a neveletlenséget nem is látta volna. Gyakran előfordult, hogy az intézet kebeléből eltávozott növendékek vastag háládatlanságot tanúsítottak nevelőikkel szemben, s utcán vagy egyéb nyilvános helyen tiszteletlenül viselkedtek. Hosszú tanári pályáján föl volt vértezve ilyesmik ellen. A kis tűszúrások már nem is fájtak érzékeny lelkének. Ismerte az embereket, s ostobáknak tartotta. Ezért inkább sajnálta, mint megvetette őket, mert a műveletlenség magában hordozza a büntetését.

Lassanként levetkőzött. Ágyában ült, anélkül hogy eloltaná a villanyt.

Itt a sérült emberek makacsságával mozgatta azt, ami legjobban fájt, a bal karját, mindaddig, míg meg nem győződött, hogy helyesebb nem mozgatnia. A párnához nem dőlhetett, mert akkor minden parázzsá vált.

Mégis sikerült találnia egy helyzetet, mely viszonylag kényelmesnek volt mondható: bal karját mag afelé hajlította negyvenöt foknyi szögben, s jobb karjára támaszkodott, ügyelve arra, hogy ne érintkezzék az ágyneművel, hogy folyton üljön, a párnától lehetőleg távol. Eloltotta a lámpát. A sötétség kissé hűtötte.

Így elmélkedett.

– Hát igen. Jelenteni fogom az igazgatónak, mindjárt holnap reggel, mert ezzel tartozom magamnak. Az majd jegyzőkönyvet vesz, fölterjeszti a főigazgatónak, esetleg a minisztériumnak, a magas minisztériumnak, mely elrendeli a vizsgálatot. De a fegyelmi szabályok, bármily szigorúak is, vajmi keveset érnek, mikor egy tanulóifjú megválik a tanintézettől. Itt másról van szó. A rendőrséggel kellene összeköttetésbe lépni, egy orvossal, egy ügyvéddel, s a büntető törvénykönyv paragrafusainak érvényt szerezni. Kétséges azonban, hogy el lehet-e csípni a tetteseket? Eh, eső után köpönyeg. Itt künn a fegyelmi szabályok mások, keményebbek, kegyetlenebbek.

– Vajon én vagyok-e a hibás? Lehet. Talán nem lett volna szabad azon az utolsó órán annyira elragadtatnom magam. Itt kezdődött. Emlékszem, azt mondtam, bikfic és azt, hogy melák. Két szó, mely mihelyt kiszaladt a számon, csodálkozással töltött el s utálattal, mert életemben sohasem használtam. Valamikor gyermekkoromban hallottam. Miért is mondtam? Furcsa. Ezért volt az egész. E két buta szó miatt. De tehetek-e róla? Nevelés. Leibniz, Leibniz. „Bízzátok rám a gyermekek nevelését, s megváltoztatom a világot.” Nagyralátó, dőre frázis. Ő ezt hitte, akárcsak azt, hogy ez a világ a legjobb minden elképzelhető világok között. Nem neki van igaza, hanem annak a másiknak, ki valahol azt írta, hogy a pedagógus hamarább téved, mint a gyermek. „Aki a lámpát viszi elöl, gyorsabban megbotlik, mint aki követi.” Igen. Bizonyára tévedtem én is.

Igaz, hogy fura figura volt. Csupa gubanc az egész feje, bozontos haja, bozontos szakálla, vastag, göbös orra, cvikkerrel nyergelve, s egy pepita nadrágja, melyet apám is látott rajta gimnazista korában. És igaz az is, hogy a matematikának volt tanára, s ilyenformán kész ellenség. Valamint az se hazugság, hogy aki egyszer nála elégséges tanuló hírébe keveredett, az fújhatta a leckét, mint a miatyánkot, s bebiflázhatta a példát az utolsó tizedestörtig, mégse kapott jobbat, mint elégségest, míg akit kedvelt… Mindegy! Mégse kellett volna annyi csúfot űznünk belőle.