A Parkinson-kór. Sokat tud, még többet nem tud róla az emberiség az ő nagy tudományával. Tudjuk, mert látjuk, milyen tüneteket okoz, de nem tudjuk, hogy őt magát mi okozza. Tudjuk viszont azt, hogy hova ereszti gyökerét a betegség – az agy egy meghatározott részébe, melyet nem sok jót ígérőn substantia negrá-nak, azaz némi ironikus szabadsággal fordítva a kifejezést magyarra, fekete lényegnek, valódi jelentése szerint fekete anyagnak mondhatunk. Arról, hogy az agynak egy bizonyos részét miért éppen így hívják, sejtelmem sincs, ahogy a betegséggel kapcsolatban föltehető számos más kérdésre sem tudnék válaszolni, nem lévén hisztérikus hipochonder, aki tájékozottabb a szakirodalomban, mint az orvosai, hanem csak egy közönséges, mezei szerencsejátékos, aki kifogta, hogy a bajban is stílusosan fogalmazzunk, a Fekete Pétert. Csak annyit tudok a témáról, amennyi az idők során rám ragadt. A Parkinson-kór esetében az történik, hogy az agynak e meghatározott területén valamilyen okból pusztulásnak indulnak azok az idegsejtek, melyek korábban három műszakban termelték a dopamint. A dopamin az idegpályák ingerületvezetését segítő anyag, melynek hiánya komoly mozgászavart okoz: a parkinsonos beteg a saját akaratától függetlenül hol reszket, hol lebénul. Az orvostudomány nagyot lépett előre, amikor rájött arra, hogy a dopamint kívülről, gyógyszer formájában is be tudja juttatni a szervezetbe. Ez a gyógyszerelés mint kezelés hosszú évekre megoldást kínál, nekem az első tíz betegévemet nagyban megkönnyítette. Persze a szorítóba lépő beteg még nem fogja föl igazán, hogy ki az ellenfele. Jimmy „Ironfist” Parkinson nehézsúlyú profi boxbajnok, gyilkos erejű és minden várakozást fölülmúló állóképességgel bíró versenyző, az ő mérkőzései nem tizenkét menetesek, tízezer menetnél ő alább nem adja, másképp szólva, a mérkőzés élethossziglan tart, és csak kiütéssel érhet véget. Az ilyet, hogy mit jelent a „sírig tartó” mint időhatározó, az ember nem tudja igazából fölfogni. Hallja, hallja, de valójában elereszti a füle mellett.

Tanult barátom, a jövendőmondó, már csak a hosszú, sovány nyaka közepe táján világrekordokat ugráló ádámcsutkája és elálló fülei következtében is hamisítatlan csillagjós küllemű mestere minden horoszkópnak, aggódva néz jövőm elébe. A fejem körül lát valamit, nyilván valami rosszat. Nem mondja, hogy mit, azt nem engedi a szakmai etika, de a saját fejét azért ingatja, azt megengedi a csillagjósok erkölcse, és ettől fogva hetente fölhív és izgatottan érdeklődik a hogylétem felől. Ez így megy egy jó évig, még tovább. Egyre kevésbé tudja leplezni a csalódottságát, míg végre becsületből fölhívom és közlöm vele a megfejtést: Parkinson-kór, méghozzá annak egy ritkább fajtája, nem a remegős, hanem a bénulós. Fölsikolt a boldogságtól: – Na ugye, hogy megmondtam! Na ugye, hogy bele volt írva a csillagokba! – Én meg, ha a gyógyszer épp engedi, eltűnődhetem az emberi jóság mibenlétéről, különös tekintettel a csillagöv jelképes állatfiguráira.