De hát miért is van annyiféle nyelv a világon? A költő csak néz és csodálkozik. Nem, nem gondol a nyelvek kialakulásának oly homályos őstörténetére (vagy élettanára? lélektanára, filozófiájára?), csak a saját mesterségére gondol. Hiszen ő – a versíró – érzi legerősebben a nyelvvel élők között egy-egy kifejezés másképp-nem-lehet-jét, mozdíthatatlan evidenciáját, szavakba horgonyzottságát. Mindig újra kínos tapasztalat rájönnie, hogy a költői evidencia anyanyelvi határig tart. Mért is hívhatják az asztalt table-nak, ha asztalnak hívják? Mért hívhatják másképp a hattyút, a vért, a jobbra csavaró borkősavat? Hány nyelv férhet el az emberiség tudatában? Vagy ne kérdezzük ezt? Ne kérdezzük, hogy hány angyal férhet el egy tű hegyén?

Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni, csak attól nem kapunk soha csömört, csak azt fogadjuk magunkba korlátlanul úgy, hogy minden szemerjét azonnal vérré változtatjuk. A többi nyelvből kisebb-nagyobb adagot bírunk el, mint az orvosságból. Ami túl van ezen az adagon, az már nem gyógyít: mérgezést okoz.

Mariska atyja izgatottan emeli fel fejét, s tekint a kocsiba. Fölkel. Hirtelen átérzi, mit jelent ez a pillanat.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy a helyzet magaslatán áll. Vannak értesülései, régtől tudja, hogy azt a fajta a hangot, amely az imént Mariska ajkán úgy hangzott el, mint amikor az ember a hegedűn megpendíti a d-húrt, de már fogja is le, ezt a komoly s mégis nyílt és eleven a hangot, a kétezermillió emberi lény közül jelenleg csak mintegy tizenhárom millió képes ebben a zengő formájában, az ádámcsutka e leheletnyi rezzentésével így kiejteni. Sokféle a van az á és az o közt terjedő nagy skálán. Ez az a, a nyögésnek és a csodálkozásnak ez a cseppnyi szólama csak a magyaroké, erről ismerszenek ők.

Ezért szeretem a jó műfordítókat, a népek lelkének tolmácsait. Nélkülük vak és süket maradna az emberi érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nyelv határain. Nyelvtudás nélkül persze mindenre az maradna. Ha nem volna kulcsunk az idegen nyelvekhez, úgy élnénk a földön, fajunk, népünk és nyelvünk magányába zárva, és ugyanakkor kisebb-nagyobb közösségek bábeli zűrzavarában, ahogy az állatfajták élnek.

Persze hogy „ávu” – nevet a nyelvész –, a gyermek tömörít. A szavakhoz vezető legrövidebb ösvényt választja. Majd bolond lesz Szalontáig, Érmindszentig, Farkaslakáig totyogni, és egész artikulációs bázisát, nyelvét, ínyvitorláját s mi mindenét működésbe hozni, hogy aszongya, hogy aszongya: ölemben, különben s nemkülönben, vagy isten őrizz! elkülönülten. Szíveskedjék megfigyelni, Nagyapa, hogy az európai nyelvek társaságában mások számára még a magányunk is kimondhatatlan. Egy ilyen öt lóugrásos állapothatározót valamirevaló gallivadék egész Afrikáért sem képes megtanulni. Arról nem szólok, hogy rettenetes magánhangzóid némi székely színezettel is meg vannak preckelve. Lám, azt mondod a gyereknek: ülj le, s ő visszaszól: ávu. Így könnyebb, könnyedébb és elegánsabb. Nagyapa ezzel szemben azt óhajtaná kifejteni, hogy Lászlót egyelőre nem eleganciára, hanem beszélni tanítja, de újabb vereség éri. Mégpedig a zsemlekása részéről.