Májusban kitáncolták a májfát. A májfa hatalmas, sudár jegenye volt; hosszú törzséről letisztították az ágakat, csak a koronáján hagytak valami lombot, annyit, mint egy napernyő. Valamikor a májfát a lányos házak elé állították, minden ház elé egyet; később már az egész pusztára egyetlenegy jutott; ezt kezdetben a gazdatiszt lakása elé ásták, de attól fogva, hogy az egyik gazdatiszt neje az éktelen ricsajozás miatt ezt megtiltotta, más helyet kerestek neki. Az ököristálló előtt döngölték le a földbe, sorrendben ezt tartották a következő díszhelynek. Május elsején éjjel állították fel, így kívánta a szokás.

Már a XV. században is május első napján a házakat zöld lombokkal díszítették fel. Temesvári Pelbárt prédikációjában utal arra, hogy ezzel a szokással két apostol: Fülöp és Jakab vértanúságára emlékeznek, de hozzáteszi azt is : „Inkább azonban abban kell keresnünk a magyarázatot, hogy ma van május elseje, és ezen a napon a világ fiai ősidőktől fogva árnyas erdők és ligetek kellemességével, madarak énekével gyönyörködtették magukat…” A májusi zöld ágat, a májusfát a székelyek jakabfának, jakabágnak, hajnalfának is hívták, másutt májfának nevezik.

Májusi felvonulást első ízben 1890-ben rendeztek Budapesten a magyar munkások, erről a néprajz tudományos folyóirata, az Ethnographia I. évfolyamában részletesen beszámolt.

A két világháború között a Salgótarján környéki bányászok titokban rendezték majálisukat május elsején, a közeli erdőkben, s ennek emlékére a mai napig is kirándulásokat, találkozókat rendeznek.

Bartók Béla gyűjtötte a következő, a májusfa felállítását ismertető éneket:

Az előbb hangsúlyzavarokról beszéltem. Ezek közt a legnagyobb és a legfontosabb a szövetségesek kérdése. A ma birtokon belül levő, de más nemzetbeli polgároktól fenyegetett magyarországi polgárság mindig szívesen szövetkezik napi célokra a bérharcos munkásmozgalommal, mert hiszen közöttük egyelőre csak a bérről van szó. Ez pedig nem olyan veszélyes, mert a bér sohasem eheti meg a tőkét. Ti. a tőke megáll, ha a bér a hasznot fenyegeti. Hogy aztán ez a bérmunkásság az új rend igényét, a tőke kisajátításának a gondolatát rejtegeti a hátsó zsebében, azt tudja a polgárság is, de abban reménykedik, hogy ebben úgyis a történelem dönt, s ha az az ő javára dönt, a munkás megint megelégszik bérharccal és szociálpolitikával.

Midőn még fölvonultak! Midőn Chicagóban még – 1884-ben – létrejött a május 1-je dicső ünnepe! „Nyolc óra pihenő…” azóta már a rock-dalosok karikatúrájává vált új kobzosok kezén, hiszen a valódi kapitalizmus, az igazi, vad és (mindenkor) elsöprendő, gyerekjátéknak bizonyult a lenini banditizmushoz képest, a milliós gulágok rémfoglyaihoz képest, a kapitalisták mint burzsoá vezetők ész-zseniknek bizonyultak a pártapparatcsíkok föld-buta kegyetlenkedéseihez képest.

Amikor dolgozom: belefeledkezem munkámba, és megfeledkezem magamról. S ez érvényes minden valódi érzésre és cselekvésre; ugyanez történik velünk, amikor szeretünk vagy elmélyülten gondolkodunk. Munka és szeretet mélységesen rokon abban, hogy közben megfeledkezhetünk önmagunkról. Mi több: amikor valódi elmélyüléssel közelítek egy problémához, legyen az saját magam legszemélyesebb problémája, paradox módon hasonlóképpen elszemélytelenedem. Az igazi figyelemnek bárki és bármi legyen is a tárgya, minden esetben ugyanaz a gyümölcse.

A legnagyobb hősiesség, megmaradni munkád mellett, akár mit szól is ahhoz a világ. S ennél is igazibb hősiesség, megsemmisíteni munkádat, ha úgy érzed, nem tudtad tökéletesen megcsinálni azt, amire önmagaddal szerződtél. Élj a két szándék között, ne beszélj erről, élj teljesen feladatodnak és maradj könyörtelen műveddel szemben. Nemcsak az alkotáshoz kell erő; műved megítéléséhez is. Maradj szigorúbb műveddel szemben, mint amilyen a világ valaha is lehet.