| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() | – ![]() Az Afrikai Egységszervezet indítványára 1975. június 20. óta minden évben megtartották az afrikai menekültek napját, arra emlékezve, hogy 1974. június 20-án életbe lépett az egységszervezet vezetőinek megállapodása. Ehhez csatlakozott az ENSZ közgyűlése azzal, hogy ezt a napot A MENEKÜLTEK VILÁGNAPJÁvá nyilvánította. 2001-ben tartottak először e napon rendezvényeket, amikor a menekültek helyzetére hívták fel a figyelmet világszerte.
(részlet)
A Kárpátok irányából végeláthatatlan sor kígyózott az úton. Elöl néhány autó, aztán trénszekerek sora. A lengyel–magyar közös határ felől jöttek, menekültek tisztek, katonák, férfiak, asszonyok, gyerekek is. A vásárok körülkerített térségébe terelték őket: állnak, várnak, nézelődnek, kimerült költöző madarak nagy csapata. A port rázzák ruháikról, fekhelyeiket igazgatják a szekerek derekában, kenyérdarabok után kotorásznak. Tábor. Úgy álltak a szekerek is körben a kerítések mentén, védik a táborudvar tanácstalan ácsorgóit. Hideg reggel van, az emberek rövideket lépnek, összehúzzák magukat, fogják testük melegét. – Lengyel menekültek – mondja valaki a fakorlátnak támaszkodva. – Hitler elől futnak, oda már betette a lábát. A tábor rendetlen összevisszaságában kosaras asszonyok járnak és enni-innivalóval kínálják az embereket. Egy tisztviselő formájú színes képeket osztogat: „Éljen a lengyel–magyar közös határ”, ez a lap felirata. Alatta Magyarország vastag vonalú térképe, a Kárpátok egy darabját, a közös határrészt arany színnel húzták meg. Itt, ezen az aranyhágón özönlik most ez a temérdek hazátlan ember. – Itt maradnak? – kérdem a bámészkodó férfinépet. – A határ mentén nem hagynak ilyen népet, katonaság kíséri őket, láthatod. Először látok lengyeleket, először találkozom menekültekkel: nagyapám világjáró katona emlékezete ilyen embereket nem őriz. Bem apóról, hős lengyelekről tudott néhány szót, de hazátlanokat, menekülteket még ő sem látott. Az órák múlásával megsűrűsödik a bámészkodók gyűrűje, már kör szorul a lengyel tábor köré. Most látom, a menekült, hazátlan ember idegen földön elsősorban látvány, bámulnivaló. Aztán meg részvét tárgya, hirdették, dobolták jövetelüket, mégis több a bámész, mint a segítő. A falak is hangosak voltak a lengyel–magyar barátság mondásától, most pedig a vásárok helyén parancsoltak nekik helyet, utcára, házak közé ha indulnának, óvják őket, visszatartják. Inkább engedik, hogy nézzék, bámulják őket, mint valami összebújt embercsordát.
(részlet)
Én csak azt tudom, hogy a háború önmagát is lefokozó pornográfiáját ki kell iktatnunk a módszerek közül. Hasonlóan a zűrzavarét is. Vannak kiharcolandó igazságok, de ugyanígy vannak megbocsáthatatlan eszközök is. A kettőt nem szabad egyszerre s főként egymás ellen fölléptetnünk. A szerbiai, a horvátországi, a boszniai események halottak ezreivel, menekülők százezreivel s naponként megszülető romokkal üzenik ezt nekünk. Nem tagadom: néha jó volna barbárnak lenni itt a magyar belpolitikai életben is, törni-zúzni, duhajul kiélni százszor megcsúfolt indulatainkat, de a magyar történelem engem komoly érvekkel arra int, hogy a háborúba ma csak olyan nagy lélek kezdhet bele, aki eleve gyűlöli a háborút, s tudja, ha belekezd, önfeláldozással jár és biztos vereséggel. Bármilyen árulás-gyanúsan hangzik is, kimondom: „erkölcsi győzelemmel” teli a padlásunk dugig, nekünk ebben az új közép-európai helyzetben új létezési formákat kell kigondolnunk és megteremtenünk. Új stílust a küzdelemben is.
(részlet)
A politikai menedékjog nemzetközi szabályainak első és legfontosabb eleme, hogy azokat, akik ezt élvezik, a menedéket nyújtó kormány semmilyen más kormánynak nem szolgáltatja ki, de főleg annak a kormánynak nem, amelyik részéről a menekülteket veszély fenyegetheti. Ennek ellenére a román kormány – a nemzetközi menedékjogot és saját hangzatos deklarációját lábbal tiporva – alig néhány hónappal később Nagy Imrééket kiszolgáltatta a Kádár-rendszernek, és ezzel aktív cinkosává vált a kivégzéseknek és a börtönbüntetéseknek.
(részlet)
Mondják: a menekültek olyan emberek, akik a lábukkal szavaznak. Ha így van, akkor Magyarországon a XVIII. század elejétől, s aztán, fokozott ütemben, a XIX. század közepétől sűrűn voltak „szavazások”. Az utóbbi 150 évben egyik emigráció követte a másikat – a nagy, másfél milliós amerikai kivándorlásról nem is szólva – csupán a politikai motivációjú emigrációk sorában: 1849-ben, a szabadságharc után, 1919 elején, az első Magyar Köztársaság és 1919 közepén, a Tanácsköztársaság bukása után, 1945 elején, a vesztett háború és 1948-ban a demokrácia elvesztése, és 1956 őszén, a forradalom leverése után. Ha ehhez hozzávesszük az első jelentős menekülési hullámot, ami a kurucok felkelését követte, akkor történelmileg nem is hosszú idő, két és fél évszázad alatt hétszeres magyar emigrációról beszélhetünk. Nem ismerem eléggé más országok történetét ahhoz, hogy azt mondhassam: mi, magyarok aranyérmesek volnánk az emigrációk olimpiászán, de aligha tévednék nagyot, ha azt megkockáztatnám, hogy a díjazottak hármas emelvényére mindenképpen felkerülnénk.
(részlet)
Beszéltem még olyan emigránssal is, aki Magyarországot azért hagyta el, mert az 1914-es háborúval nem értett egyet; nem akart bevonulni. A magyar emigrációnak azóta több rétege – több emelete – lett, mint egy New York-i felhőkarcolónak. Ezek az emigrációs rétegek nemcsak az alappal, az anyaországgal vannak ellentétben. Egymással is. És nemcsak időrendi egymásra következésük szerint. Olyan bonyolult képet mutatnak, amilyet egy matematikai permutáció sem. Semmi feszélyezettséget nem érzek, hogy erről is, akivel lehet, szót cseréljek; hogy valamiféle rendet lássak ebben a rengeteg „kényes” kérdésben. Az író számára sosem a kérdés kényes; mindig csak a megfogalmazás. Mesterségünk dicsősége – s egyben vizsgája –, hogy pusztán a szabatos mondat tenger félreértést megold; már maga a tüzetes ábrázolás tömérdek tévedést eltöröl. Jelentékeny azoknak a száma, akik az országot olyan fenyegető igazságtalanság miatt hagyták el, amely sok itthonmaradtat aztán elért. Az utóbbiak később elégtételt kaptak. A kintiek változatlanul – sőt fokozottan – emigránsoknak tudják magukat. Egyre keserűbben.
(részlet)
Az emberi szabadságvágy fantasztikus ereje érdekelt és nemcsak az, hogy magam is menekültem, kétszer Magyarországról, egyszer Marokkóból, egyszer Franciaországból, bár csupán az 1940-es, franciaországi volt igazán veszélyes. Szökni a zsarnokság elől már 2500 évvel ezelőtt sem bizonyult könnyűnek, mint ahogy a perzsa hatalom elől emigráló Ánákreón történetéből ismerjük. 150 esztendővel ezelőtt Nagy Frigyes apja, Frigyes Vilmos porosz király zsoldosai az ország határáról hozták vissza a fiatalembereket, akik az örök katonáskodás elől akartak menekülni. […] A menekülés idővel megnehezült. 1950-ben Recsken nyolc horvát vagy szerb anyanyelvű, de magyar állampolgár rabtársammal találkoztam. Tito hívei voltak, és a szovjet jugoszláv szakítás után az üldözés elől még 1948-ban Dél-Baranyában átmenekültek Jugoszláviába. Tito titkosrendőrei a határon elfogták és összeverték mind a nyolcat, mint Rákosi diverzánsait, majd rájuk szegezett géppuskával kényszerítették nyolcukat, hogy visszatérjenek Magyarországra. (A kilencediket, aki nem ment, agyonlőtték.) Ott az ávósok elfogták, megkínozták és mint Tito ügynökeit bebörtönözték a nyolcat.
(részlet)
Áll ez egyébként az emigrációra is. Egy része, amely ’56-ban még szabadságharcosként verte a mellét, teljesen elfordult a magyarságtól, „asszimilálódott” és csak a saját gazdagodása érdekli. Vajon hányan vannak azok, akik áldozatot vállalnak a szabad szellem ébrentartásáért, akik a nemzet sorskérdésein, megoldások, javaslatok keresésén gondolkodnak? A hazalátogatóknak csak kisebbik részét fűti a honvágy, a helyzet tanulmányozásának vagy a családtagok viszontlátásának természetes óhaja; nagyobbik részük ma már azért utazgat haza, hogy a rongyot rázza, Mercedesével vágjon fel, olcsón nyaraljon, s borravalóinak hála a szolgaszemélyzet hajlongását élvezze. Politikus elmék önigazolásként kitalálták az „ez van” jelszavát, amely nemcsak az otthon élőkre, de a hazai rendszertől független emigrációra is ki akarja terjeszteni, hogy odahaza „ez van”, tehát ezt kell elfogadni. Szaporodik azoknak a száma, akik különböző ürügyekkel annak a rendszernek a vendégeiként, annak a rendszernek a pénzén utaznak haza, vagy töltenek heteket Magyarországon, amely elől elmenekültek.
(részlet)
És mit tapasztaltam még? Hogy Iliescu elnök urunk sajnos tévedett, amikor a nyugati magyar emigrációt, diaszpórát példaként állította oda a román emigráció elé, mondván: a magyarok egységesek a nemzeti célokban. Sajnos, ez így nem igaz. A nyugati szórványmagyarságot is számtalan ellentét bomlasztja. Csak Amerikában 300 magyar egyesület, szövetség, kultúrközösség stb. működik. Ezek persze nem húznak 301-fele, de egységes föllépésük még messzi álom a holnap horizontján. Jóleső volt mégis tapasztalni, hogy kisebbségjogi küzdelmeink iránt az érdeklődés lankadatlan, sőt fokozódó. Ez persze nem új jelenség. Ismeretes, hogy az első nemzetközi visszhangot keltő erkölcsi-politikai megszégyenítés Ceauşescut épp New Yorkban érte a hetvenes évek végén. A világszenzációt keltő tüntetést az amerikai magyar közösség szervezte ellene.
(részlet)
A hűvös udvar, az enyhén mór stílű patio fiatal férfiakkal és nőkkel telik meg. Karcsú, nagy szemű katalán munkáslányok elfogulatlanul, felszabadultan nevetgélnek a fiúkkal. Nagy dolog ez, magyarázza kísérőnk, a spanyol nők nagy része ma is lelki háremben él. Fiúk közé menni, szülői kíséret nélkül – ez még a legradikálisabb munkásosztály leányainál is szokatlan. A patio kis szökőkútjának vize csendesen csobog a köveken. Egy magas, fiatal munkás mélabús francia dalt énekel. Valamelyik társa tréfásan dicséri szép hangját. Az énekes szomorú mosollyal vállat von. „A fülemülétől elveszik a szeme világát, hogy énekeljen. – idézi a francia mondást. – Tőlem is elvettek egyet-mást.” Tréfáló társához fordulok: „Sokan vannak itt franciák?” Csodálkozva néz rám. „Én olasz vagyok, az éneklő ifjú pedig német. Ő Hamburgból menekült, én Nápolyból. Molto caratteristico, eh?” Kilépünk az esti utcára. Mögöttünk ismét felhangzik a német menekült szomorú, francia éneke: Az éjszaka csillagos, halk morajú és idegen. A szabadság tengere felől sós szél hűsíti a város nyugtalan álmát. | ![]() ![]() | ![]() | |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|