A Kárpátok irányából végeláthatatlan sor kígyózott az úton. Elöl néhány autó, aztán trénszekerek sora. A lengyel–magyar közös határ felől jöttek, menekültek tisztek, katonák, férfiak, asszonyok, gyerekek is. A vásárok körülkerített térségébe terelték őket: állnak, várnak, nézelődnek, kimerült költöző madarak nagy csapata. A port rázzák ruháikról, fekhelyeiket igazgatják a szekerek derekában, kenyérdarabok után kotorásznak.

Tábor. Úgy álltak a szekerek is körben a kerítések mentén, védik a táborudvar tanácstalan ácsorgóit. Hideg reggel van, az emberek rövideket lépnek, összehúzzák magukat, fogják testük melegét.

– Lengyel menekültek – mondja valaki a fakorlátnak támaszkodva. – Hitler elől futnak, oda már betette a lábát.

A tábor rendetlen összevisszaságában kosaras asszonyok járnak és enni-innivalóval kínálják az embereket. Egy tisztviselő formájú színes képeket osztogat: „Éljen a lengyel–magyar közös határ”, ez a lap felirata. Alatta Magyarország vastag vonalú térképe, a Kárpátok egy darabját, a közös határrészt arany színnel húzták meg. Itt, ezen az aranyhágón özönlik most ez a temérdek hazátlan ember.

– Itt maradnak? – kérdem a bámészkodó férfinépet.

– A határ mentén nem hagynak ilyen népet, katonaság kíséri őket, láthatod.

Először látok lengyeleket, először találkozom menekültekkel: nagyapám világjáró katona emlékezete ilyen embereket nem őriz. Bem apóról, hős lengyelekről tudott néhány szót, de hazátlanokat, menekülteket még ő sem látott.

Az órák múlásával megsűrűsödik a bámészkodók gyűrűje, már kör szorul a lengyel tábor köré. Most látom, a menekült, hazátlan ember idegen földön elsősorban látvány, bámulnivaló. Aztán meg részvét tárgya, hirdették, dobolták jövetelüket, mégis több a bámész, mint a segítő. A falak is hangosak voltak a lengyel–magyar barátság mondásától, most pedig a vásárok helyén parancsoltak nekik helyet, utcára, házak közé ha indulnának, óvják őket, visszatartják. Inkább engedik, hogy nézzék, bámulják őket, mint valami összebújt embercsordát.

Én csak azt tudom, hogy a háború önmagát is lefokozó pornográfiáját ki kell iktatnunk a módszerek közül. Hasonlóan a zűrzavarét is. Vannak kiharcolandó igazságok, de ugyanígy vannak megbocsáthatatlan eszközök is. A kettőt nem szabad egyszerre s főként egymás ellen fölléptetnünk. A szerbiai, a horvátországi, a boszniai események halottak ezreivel, menekülők százezreivel s naponként megszülető romokkal üzenik ezt nekünk.

Nem tagadom: néha jó volna barbárnak lenni itt a magyar belpolitikai életben is, törni-zúzni, duhajul kiélni százszor megcsúfolt indulatainkat, de a magyar történelem engem komoly érvekkel arra int, hogy a háborúba ma csak olyan nagy lélek kezdhet bele, aki eleve gyűlöli a háborút, s tudja, ha belekezd, önfeláldozással jár és biztos vereséggel.

Bármilyen árulás-gyanúsan hangzik is, kimondom: „erkölcsi győzelemmel” teli a padlásunk dugig, nekünk ebben az új közép-európai helyzetben új létezési formákat kell kigondolnunk és megteremtenünk. Új stílust a küzdelemben is.

A politikai menedékjog nemzetközi szabályainak első és legfontosabb eleme, hogy azokat, akik ezt élvezik, a menedéket nyújtó kormány semmilyen más kormánynak nem szolgáltatja ki, de főleg annak a kormánynak nem, amelyik részéről a menekülteket veszély fenyegetheti. Ennek ellenére a román kormány – a nemzetközi menedékjogot és saját hangzatos deklarációját lábbal tiporva – alig néhány hónappal később Nagy Imrééket kiszolgáltatta a Kádár-rendszernek, és ezzel aktív cinkosává vált a kivégzéseknek és a börtönbüntetéseknek.

Mondják: a menekültek olyan emberek, akik a lábukkal szavaznak. Ha így van, akkor Magyarországon a XVIII. század elejétől, s aztán, fokozott ütemben, a XIX. század közepétől sűrűn voltak „szavazások”. Az utóbbi 150 évben egyik emigráció követte a másikat – a nagy, másfél milliós amerikai kivándorlásról nem is szólva – csupán a politikai motivációjú emigrációk sorában: 1849-ben, a szabadságharc után, 1919 elején, az első Magyar Köztársaság és 1919 közepén, a Tanácsköztársaság bukása után, 1945 elején, a vesztett háború és 1948-ban a demokrácia elvesztése, és 1956 őszén, a forradalom leverése után. Ha ehhez hozzávesszük az első jelentős menekülési hullámot, ami a kurucok felkelését követte, akkor történelmileg nem is hosszú idő, két és fél évszázad alatt hétszeres magyar emigrációról beszélhetünk. Nem ismerem eléggé más országok történetét ahhoz, hogy azt mondhassam: mi, magyarok aranyérmesek volnánk az emigrációk olimpiászán, de aligha tévednék nagyot, ha azt megkockáztatnám, hogy a díjazottak hármas emelvényére mindenképpen felkerülnénk.

Az emberi szabadságvágy fantasztikus ereje érdekelt és nemcsak az, hogy magam is menekültem, kétszer Magyarországról, egyszer Marokkóból, egyszer Franciaországból, bár csupán az 1940-es, franciaországi volt igazán veszélyes. Szökni a zsarnokság elől már 2500 évvel ezelőtt sem bizonyult könnyűnek, mint ahogy a perzsa hatalom elől emigráló Ánákreón történetéből ismerjük. 150 esztendővel ezelőtt Nagy Frigyes apja, Frigyes Vilmos porosz király zsoldosai az ország határáról hozták vissza a fiatalembereket, akik az örök katonáskodás elől akartak menekülni.

A menekülés idővel megnehezült. 1950-ben Recsken nyolc horvát vagy szerb anyanyelvű, de magyar állampolgár rabtársammal találkoztam. Tito hívei voltak, és a szovjet jugoszláv szakítás után az üldözés elől még 1948-ban Dél-Baranyában átmenekültek Jugoszláviába. Tito titkosrendőrei a határon elfogták és összeverték mind a nyolcat, mint Rákosi diverzánsait, majd rájuk szegezett géppuskával kényszerítették nyolcukat, hogy visszatérjenek Magyarországra. (A kilencediket, aki nem ment, agyonlőtték.) Ott az ávósok elfogták, megkínozták és mint Tito ügynökeit bebörtönözték a nyolcat.

Áll ez egyébként az emigrációra is. Egy része, amely ’56-ban még szabadságharcosként verte a mellét, teljesen elfordult a magyarságtól, „asszimilálódott” és csak a saját gazdagodása érdekli. Vajon hányan vannak azok, akik áldozatot vállalnak a szabad szellem ébrentartásáért, akik a nemzet sorskérdésein, megoldások, javaslatok keresésén gondolkodnak? A hazalátogatóknak csak kisebbik részét fűti a honvágy, a helyzet tanulmányozásának vagy a családtagok viszontlátásának természetes óhaja; nagyobbik részük ma már azért utazgat haza, hogy a rongyot rázza, Mercedesével vágjon fel, olcsón nyaraljon, s borravalóinak hála a szolgaszemélyzet hajlongását élvezze. Politikus elmék önigazolásként kitalálták az „ez van” jelszavát, amely nemcsak az otthon élőkre, de a hazai rendszertől független emigrációra is ki akarja terjeszteni, hogy odahaza „ez van”, tehát ezt kell elfogadni. Szaporodik azoknak a száma, akik különböző ürügyekkel annak a rendszernek a vendégeiként, annak a rendszernek a pénzén utaznak haza, vagy töltenek heteket Magyarországon, amely elől elmenekültek.

És mit tapasztaltam még? Hogy Iliescu elnök urunk sajnos tévedett, amikor a nyugati magyar emigrációt, diaszpórát példaként állította oda a román emigráció elé, mondván: a magyarok egységesek a nemzeti célokban. Sajnos, ez így nem igaz. A nyugati szórványmagyarságot is számtalan ellentét bomlasztja. Csak Amerikában 300 magyar egyesület, szövetség, kultúrközösség stb. működik. Ezek persze nem húznak 301-fele, de egységes föllépésük még messzi álom a holnap horizontján. Jóleső volt mégis tapasztalni, hogy kisebbségjogi küzdelmeink iránt az érdeklődés lankadatlan, sőt fokozódó. Ez persze nem új jelenség. Ismeretes, hogy az első nemzetközi visszhangot keltő erkölcsi-politikai megszégyenítés Ceauşescut épp New Yorkban érte a hetvenes évek végén. A világszenzációt keltő tüntetést az amerikai magyar közösség szervezte ellene.

A hűvös udvar, az enyhén mór stílű patio fiatal férfiakkal és nőkkel telik meg. Karcsú, nagy szemű katalán munkáslányok elfogulatlanul, felszabadultan nevetgélnek a fiúkkal. Nagy dolog ez, magyarázza kísérőnk, a spanyol nők nagy része ma is lelki háremben él. Fiúk közé menni, szülői kíséret nélkül – ez még a legradikálisabb munkásosztály leányainál is szokatlan. A patio kis szökőkútjának vize csendesen csobog a köveken. Egy magas, fiatal munkás mélabús francia dalt énekel. Valamelyik társa tréfásan dicséri szép hangját. Az énekes szomorú mosollyal vállat von. „A fülemülétől elveszik a szeme világát, hogy énekeljen. – idézi a francia mondást. – Tőlem is elvettek egyet-mást.” Tréfáló társához fordulok: „Sokan vannak itt franciák?” Csodálkozva néz rám. „Én olasz vagyok, az éneklő ifjú pedig német. Ő Hamburgból menekült, én Nápolyból. Molto caratteristico, eh?” Kilépünk az esti utcára. Mögöttünk ismét felhangzik a német menekült szomorú, francia éneke: Az éjszaka csillagos, halk morajú és idegen. A szabadság tengere felől sós szél hűsíti a város nyugtalan álmát.