A rádió eljuttatja az irodalmat az olvasóközönség egy olyan rétegéhez is, amelynek eddig sem módjuk, sem kedvük sem volt megismerkedni vele. Náunk az írók kasztokban élnek. X. lap előfizetői nem ismerik, vagy csak hallomásból, felületesen tudnak arról az íróról, aki az Y. lap dolgozó munkatársa. A rádió bizonyos területenkívüliséget jelent a magyar irodalomnak. Mindenki találkozhat itt mindenkivel. Az ismerkedés módja, az író hangja, előadásmodora bizonyos bensőséges, meghittebb viszonyba kapcsolják az írót és a közönséget, illetve hallgatóját. A rádió nem csak a népszerűsítésnek kíváló eszköze, hanem személyes kapocs is az író és a közönség között. Talán ezért az a különös láz, ami elfog, ha a mikrofon előtt állok. A magyar közönség számára az „Irodalom” valóságosabb, amióra a rádió közvetíti. Egy casárnapi előadást sok százezernyi fül fadad be magába , köztük számtalan olyan ember is, akk régebben talán évszámra nem jutottak könyvhöz.

Barna mahagónidoboz, bűvös szekrény, ékszertartó, zengő kalit, kincseskamra, néha lomtára, papírkosára, szemetesládája, sőt köpőcsészéje mindenféle hangnak, mely a föld és ég között lármáz. Fogom vele az egész világot. Rádióm azonban még hatalmasabb. Az engem fog, aki szintén egy világ vagyok, fog és nem ereszt.

Még volt nyolcig egy negyedórám, amikor beértem a rádióba. Megkérdeztem a portást, hogy hol lehet várakozni, mire ő visszakérdezte tőlem, hogy a nyolcórai felolvasó vagyok-e? Mondtam, hogy igen, mire azt válaszolta, hogy üljek csak le az előcsarnokban egy padra, mert nagy építkezések folynak a rádiónál, s így várószoba nincsen. Ahol azonban ilyen jó előcsarnok van, oda várószoba nem is kell, hacsak az előkelőbb felolvasóknak nem. Itt ültem tehát, tovább szopogattam a cukrot s közben a Szántó Gyurka szép írását olvastam, amelyben azt mondja el, hogy miképpen vakult meg. Végre nyolc óra előtt egy perccel felszólított a portás, hogy menjek fel az emeletre, a felolvasó szobába. Én felmentem, de ahogy kinyitottam az ajtót, néhány pillanatig még visszatartottak, mert éppen valami bemondás történt és beléköszönhettem volna. Aztán beléptem a felolvasó szobába, a kedves és fiatal speaker-hölgynek s egy férfiúnak, aki a készüléket babrálta, bemutatkoztam, aztán a hölgy a karosszékre mutatott, amely ott állott a mikrofon előtt, majd bemondta, hogy az én felolvasásom következik. Én leültem a karosszékbe és olvasni kezdtem.

Most azonban a rádió házhoz szállítja a nemesebb zenét is. Úgy látszik, nem mindig csavarták el, legalább elegen akadtak, akik levélben tiltakoztak a „komoly” zene túltengése ellen, sokallták a „Cé-durr, Bé-durr” és „ópusz” elnevezésű műveket.

Igaz viszont, hogy a rádió komoly műsoraiban valamelyes tervnek, nevelő vagy tájékoztató rendszerességnek árnyékát sem sikerült felfedeznünk. Pedig nagy hivatása volna e téren is.