Végezetül még egy harmadik módon mutatkozhatik a parasztzene hatása a zeneszerző műveiben. Ha tudniillik sem parasztdallamokat, sem parasztdallam-imitációkat nem dolgoz föl zenéjében, de zenéjéből mégis ugyanaz a levegő árad, mint a parasztzenéből. Azt lehet mondani ilyenkor: a zeneszerző megtanulta a parasztok zenei nyelvét és rendelkezik vele oly tökéletes mértékben, amilyén tökéletes mértékben egy költő rendelkezik anyanyelvével. Vagyis: zenei anyanyelvévé lett ez a paraszti zenei kifejezési mód: oly szabadon használhatja és használja is, akárcsak a költő anyanyelvét.

A magyar zeneművek közül Kodály műveiben találjuk erre a legszebb példákat. Ne is utaljunk egyébre, mint a „Psalmus Hungaricus”-ra: magyar parasztzene nélkül ilyen kompozíciók nem jöhettek volna létre. (Igaz viszont, hogy Kodály nélkül sem!)

A népi zenének főleg olyan országban van mással nem pótolható óriási jelentősége és szerepe, ahol alig van egyéb zenei hagyomány, és ami kevés van is, az egyáltalán nem számottevő. Ilyen országok Kelet- és Dél-Európa legtöbb országa, tehát Magyarország is.

Befejezésül hadd idézzem azt, amit Kodály a népzenének ezzel kapcsolatos szerepéről mond:

„Oly kevés írott emlékünk van a régi magyar zenéről, hogy magyar zenetörténeti koncepció nem lehet el a népzene nélkül. Mint a népnyelv sokban azonos a régi nyelvvel, úgy a népzene kénytelen pótolni a hiányzó történeti emlékeket. Művészi szempontból többet jelent nekünk, mint azoknak a népeknek, amelyek már századok előtt alkottak önálló zenestílust. Ott a népzene felszívódott a műzenébe, s egy német zenész Bachban, Beethovenben megtalálja azt is, amit mi még csak falvainkban kereshetünk: egy nemzeti tradíció organikus életét.”

Amit Kodály az éneklő országról elképzelt, és az iskolában szépen meggyökereztetett, valójában az iskolán kívül, ebben az új mozgalomban lombosodott ki. Divat – mondták kezdetben még a jóhiszeműek is. A beat után most a „népi” jön.

(…)

Kodály és Bartók joggal érezhette a század első éveiben, hogy elérkezett a népi kultúra megmentésének huszonnegyedik órája: vagy most gyűjtik össze egy nép múlhatatlan értékű kincseit, vagy soha. A riadalmukból szolgálat és szenvedély lett; a szenvedélyükből piramis: a megmentett magyar népzene piramisa.

A munka legfontosabb és mulaszthatatlanabb részét elvégezték. Azt, ami ebből a történelemre tartozik, történelmi léptékkel mérve végezték el. De számos részkérdéssel képtelenek voltak megbírkózni. Például a megőrzés és a továbbadás föladatát – eszközök és alkalmas közeg híján – már csak bizonyos megalkuvásokkal folytathatták. Ezerkilencszázhatban így ír Kodály a népdalok terjesztéséről: „Válogatni kell a javából, és valamilyen zenei földolgozással közelebb vinni a közönség ízléséhez. Kell rá a ruha, ha már a mezőről behoztuk a városba. De a városi öltözetben félszeg, szorongó. Úgy kell rászabni a köntöst, hogy el ne akassza a lélegzetét. Akár énekkarra, akár zongorára dolgozzuk, a kíséret mindig csak az elveszett mezőt és a falut igyekezze pótolni.”