Tehát holnap.

Ez lesz az a nap, melyen Attila kardja megüti hegyével az égen a korona csillagképletét.

A rendelet ki lett adva az általános rohamra.

Május 21-ikén éjfélkor áltámadás lesz intézve a bástyák ellen, mely után a csapatok mind visszavonulnak.

A megelőző nap estéjén Baradlay Ödön meglátogatta öccsét, Richárdot. Az akkor a Gellérthegy alatti lovassági táborban tanyázott.

A minapi összezördülés óta nem találkoztak. Valami feszültség maradt közöttük. Richárd nagyon örült, midőn bátyját meglátta. “Mégis ő az okosabb. Ő kezdi a kibékülést” – gondolá magában.

Annálfogva a legszívélyesebben igyekezett fogadni a közeledőt.

Ödön olyan volt, mint máskor; se derültebb, se borultabb.

Ezúttal nemzetőri egyenruháját viselte. Ami magyarázatát találhatta abban, hogy a katonák nem szívesen néztek a közöttük őgyelgő polgári öltözetre. Azt tartották, hogy aki ilyenkor kardot nem visel, az mind pipogya ember.

– Holnap reggel tehát döntő ostromra megyünk – monda Ödön Richárdnak.

– Tudom, bátya. Éjfélkor áltámadás, hajnalban ostrom.

– Jól jár az órád? – kérdé Ödön.

– Nem nézegetem én azt – felelt félvállról Richárd –, majd mikor az ágyúszó jelt ád, akkor tudom, hogy kezdődik a tánc.

– Nem jól tudod; az első ágyúszó előtt fél órával meg kell indulni az önkénytes csapatoknak, amik a III-ik hadtestből a nagy köröndöt, s a II-ik hadtestből a várkertet fogják megrohanni. Azért nagyon jó lesz, ha az órádat az enyimhez igazítod, ami a főparancsnokság órája szerint jár.

– Hát jól van, öreg. Azt is megteszem.

Lehetett is az valaha!

Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját haderejével, kilenc oldalrul rárohanó támadás ellen védelmezte volna magát, diadallal, dicsőséggel! Hogy ne bírt volna vele “egy” óriás, hogy rá kellett volna ereszteni Európa másik kolosszát is, s még azzal is megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy rágázolhassanak!

De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt az újabb kornak e Nibelungen-énekéhez?

Elmondom, ahogy megértem.

Kossuthnak oroszlánrésze volt a polgári alkotmányos rendszer biztosítékainak kidolgozásában és törvénybe iktatásában, de tudtával és hozzájárulásával születtek meg azok az engedmények is, amelyekhez az udvar az áprilisi törvények szentesítését kötötte. Ezek közé tartozott, hogy csak „a mostani”, a Habsburg-házhoz tartozó István főherceg nádor személyét ismerték el „sérthetetlen”-nek. Ennél sokkal jelentősebb volt annak kikötése, hogy „a magyar hadseregnek az ország határain kívüli” felhasználása és „a katonai hivatalokrai kinevezés”, a „felség személye körül”, tehát általában Bécsben tartózkodó miniszter ellenjegyzése mellett felségjog maradt.