Van két képük, melyen semmi sem hasonlít, csak a lényeg. A tekintetük, mely észreveszi az abszurd részletben a ki-tudja-milyen egészet. A János képén, a Szibériai cirkuszon bumfordi eleganciájú, bumfordi emberek feszítenek az állatkerti látogatók örök fölényével egy alacsony, vasrácsos folyosóban majdhogynem mászó, hatalmas szibériai tigris körül. A roppant, csíkos test már-már szétrobbantja a rácsot. Ahány korszak, annyi jelentés. Marian tigrise ember; nyomorult, sápadt teremtmény fekete kabátban, a pesti rakparton, körülötte láthatatlan rács: Szálasi Ferenc szemléli élete fő művét, a romba dőlt Budapestet. Az idő, ahogy egy pillanatban tükröződik. Nem történelmi képeskönyv, de vérmocskos borzalom és torokszorító gyönyörűség. Az élet, ahogy élték. Ahogy éljük. Kiállításukon fivér és nővér vitáját el nem döntve, s meg-megállva egy kép előtt, láthatatlanul ott járkál mindkettőjük titkos, harmadik testvére, a 20. század.

Egy vénséges albumban otthon, a kopott bőrfedél után az első lapon látható az a kép: talán az első látkép erről a városról. A sétány felől nézve a főtér. Most képzeletben úgy tartom, hogy nyugatról érjék a ferde sugarak. Lám, mennyi rajta a légylábnyi árnyék. Kívülről tudom a részleteket: egy kisfiú átfut a templom előtt, az árnyéka mintha kiskutya lenne. A torony – torony, sok apró fehér kötényes asszony az azóta kivágott facsoport árnyékában, az egykori piac. A fotográfus valahol itt állt, és miután kibújt a fekete kendő alól, visszafojtotta a lélegzetét, mielőtt exponált, tán még az ujját is figyelmeztetőn magasra tartotta a megvilágításban pislogó város felé: most repül a kicsi madár! Kész! Mi lehetett a pakkban annál az úrnál, aki átvág a Kincs-féle gyógyszertár felé? Ki volt az az ácsorgó fiú, szalmakalapban, melyik kamasznagytata? S ki az a másik? Milyen nap volt? Milyen évszak? Melyik esztendő?

„Foto salon Cordial”, ez volt a műterem neve. Dzsony a tükör elé állt, s tincseit lassú, óvatos mozdulatokkal irányította a homlokába. Aztán Bill állt a helyére, és hajával teljesen eltakarta a fülét. Mimi úgyszólván teljesen készen állt erre az alkalomra. Előzőleg alaposan belakkozta a haját, ami most úgy feszült koponyája fölött, mint egy új sapka. Bill aztán mégis visszatért a tükör elé, egyik fülét szabaddá tette, és profilból nézegette magát. Orra talán kissé hosszú volt, ehhez a letakart fül jobban talált.

– Egy olyan hármas-képet szeretnénk – mondták a fényképésznek. – Ahol mindhárman egyszerre rajta vagyunk.

– Kérem szépen – mondta a fényképész.

– Lehetséges ilyen kép?

– Kérem szépen – mondta a fényképész. Bevezette őket a kifényesedett plüssfüggöny mögé. Mutatta, nézzenek alaposan körül, hogyan is képzelik. A rendelkezésre álló kellékekből kedvük szerint válogathatnak.

– Ez egy barátság – magyarázták. – Azt szeretnénk, ha ez látszodnék a képen.

– Kérem szépen – mondta a fényképész. Rajta lesz. Tessék csak alaposan körülnézni.

Ott volt egy kerek asztalka, kicsi kerek székekkel, válogathattak egy vinilin- és egy szürke csipkeabrosz között. Voltak poros virágvázák, művirág szálak, kopott címkejű italosüvegek, poharak, fejdíszek, amerikai tehenészfiú-övek, kalapok, valamint egy rend fekete ruha. A fényképész a színfal mögé vezette őket, nézzék csak meg a túlsó felét is. Azon egy kikötő képe látható. Ha tetszik, ő megfordítja.

– Itt sötét van – mondta Bíll –, nem látok semmit.

– Én a kikötővel akarom – mondta Dzsony. És megfordították a színfalat.

– Istenem – mondta Mimi. – Kár, hogy nem színes.

– Ki tudom színezni – mondta a fényképész. Természetesen. Csak fel kell majd írnom az önök hajszínét.

Szerzőnket a napokban fölhívja egy rokonszenves női hang. Bemutatkozik, ez és ez vagyok, szeretnék önről arcfotót készíteni. Szerzőnk nyöszörög valamit, de másnap fölöltözik sötét ruhájába, fölveszi kedvenc fekete ingét, és elmegy a műterembe. Meleg, barátságos fogadtatás, pálinka, feketekávé, beszélgetés. Vagy inkább beszéltetés. Mi a véleménye a filmről, a női divatról, az abszurd színházról, Budapestről, a ködről, s ki a példaképe a régiek közül, és kicsoda a kortársak közül?

Szerzőnk finoman, de fáradtan válaszolgat, mintha idegorvosok faggatnák.

Váratlan kattanás, és kész egy ellesett pillanat.

További érdeklődés, további kattanások. Nyolc-tíz is egymás után, megnyugtató gyorsasággal.

Szerzőnk már-már föllélegzik, hogy vége van, de rögtön kapja a hideg zuhanyt a tarkójára. „Ne haragudjék – mondja a művésznő őszintén és mentegetőzve –, most csak azért fényképeztem, hogy megszokja a gépet, egyébként egyik felvétel se jó. Nem aludt, vagy sokat dolgozott? Látszik magán, hogy túlságosan fáradt. A szem, az arc, minden. Úgy érzem, nem ez a lényege, nem ez a fáradtság, több élet… nem akarok hamisan fogalmazni. Jöjjön el holnap vagy holnapután.”

A fényképek különösen izgatnak. Nem a magaméi, nem a rólam készült felvételek, hanem a rokonok, ismerősök és ismeretlenek portréi; a kemény táblájú, drapp vagy zöldesbarna műtermiek; a későbbi korokból pedig az amatőr felvételek. Sokszor jobban lekötnek, mint egy-egy könyv; szép vagy keserves történeteket tudnak elmondani. A fényképezés feltalálásával nagy csoda jött létre: a technika csaknem a művészet helyébe lép – létrehozza az absztrakciót, de úgy, hogy a természetes valóság is mindenestül érvényesül.

Idődarabok vannak elrabolva, elorozva, kiragadva, megszerezve és megmentve a fényképeken az elmúlástól. Idődarabok tájakkal és emberekkel – ahogy a szem és a gép lencséje rátekint a világra.

Olyan egyszerűen és olyan gazdagon.

Nézem a régi fényképeket. A feledéstől mentett kincseket. A megkuporgatott valóságot, az összecsent életet. A visszaidézhető arcokat, gesztusokat, házakat, udvarokat, egy diófát, heverésző kutyát, elhagyott csónakot a vízen, röptében lencsevégre kapott madarat, ablakban nyíló virágot, öreg cséplőgépet, műhely előtt álló munkások csoportját (iksszel jelölve a rokon), egy katonát, egy fess asszonyt – és arcokat, arcokat, emberarcokat, embereket…