Külön méltatást érdemelnek a fordítók. Ők a szerző legbizalmasabb barátai. Lehet, hogy sosem látták egymást, de közelebb vannak egymáshoz, mint gyakran a barátok vagy a szeretők. A fordító beül a szerző koponyájába, mondatonkénti küzdelmes előrehaladásában magába fogadja, bekebelezi a szerzőt, és úgy bocsátja útjára a szöveget, hogy ráteszi a nevét, vállalja, ketten együtt felelősek érte. Nagy odaadás, szerény kereset, a fordító ebben is a szerzőhöz áll közel. Pedig általuk létezhet csupán a világirodalom.

Az író nem tud nem lenni, mert bolond, akkor is ír, ha felkopik az álla, habár ezt nem bölcs elárulni. Manapság csak abban bízhatunk, hogy a fordítók is ilyen bolondok. De ha az illetékes politikusok, az állami pénzek szétosztói egy percre hajlandóak volnának a tárgy érdemén elgondolkodni, akkor megértenék, hogy az ország nyelvén az ország polgárai által írott művek terjedése a nagyvilágban a legkörmönfontabb országreklám, még akkor is, ha csupa vad rémségről ad hírt a szerző és a fordító, mert ha a könyv jó, akkor ebből kiderül, hogy a szóban forgó országnak van irodalma, alkalmasint nem is rosszabb és nem is szegényebb, mint amilyen a nagyobb és gazdagabb országoké, jóllehet ezt az anyagi termelés többi ágáról nem lehet elmondani, ahol pedig van irodalom, ott vannak emberi kincsek. Megeshet, hogy a miniszterek neve a külföldi olvasó számára semmit sem mond, az íróké ellenben mond valamit. Megeshet, hogy egy könyv olvasása nyomán családok fölkerekednek, és meg akarnak bizonyosodni arról, hogy létezik-e a szerző hazájában az a táj, viselkedés, hangulat, ami az érdeklődésüket a könyvben fölkeltette. Írás, fordítás, kiadás támogatása az állami és a magánredisztribúció csatornáiból bölcs kormányok olcsó és szépen kamatozó befektetése.

– Magukról beszélnek – mondta a tolmácsnő. Hogy milyen illetlenek, milyen tapintatlanok és faragatlanok. Hogy mennyire büdös a kutyájuk. – A fiúk csak koccintottak és nevetgéltek. – Panaszt akarnak tenni maguk ellen – mondta a tolmácsnő –, ki akarják dobatni magukat innen. – A Steckó fiúk koccintottak. – Kezét csókolom – mondták a tolmácsnőnek. – Azt mondják: maguk nagyon gyanúsak – mondta a tolmácsnő –, nekem ez igazán nem kellene. – Kérjük, ne fordítsa tovább – mondták a Steckó fiúk. – Már majdnem kellemetlen.

Ezért szeretem a jó műfordítókat, a népek lelkének tolmácsait. Nélkülük vak és süket maradna az emberi érdeklődés majdnem mindarra, ami a költészetből kívül esik a nyelv határain. Nyelvtudás nélkül persze mindenre az maradna. Ha nem volna kulcsunk az idegen nyelvekhez, úgy élnénk a földön, fajunk, népünk és nyelvünk magányába zárva, és ugyanakkor kisebb-nagyobb közösségek bábeli zűrzavarában, ahogy az állatfajták élnek. Joggal tartozhatnak legmeghatóbb olvasmányemlékeink közé az ősi szótárkísérletek, mondjuk egy asszír-sumér szótártöredék, még akkor is, ha egyik nyelvet sem értjük. Ezek a primitív kezdeményezések indították el a lélekcserét, a gondolatcserét, a kultúracserét az idegen és ellenséges népek közt. Az eredmény: egyrészt a mítoszok, a filozófiák, a témák, művek és hírek örök vándorútja a föld körül; másrészt az, hogy – Goethe óta – tudunk a Világirodalomról.

Rövidesen újra csengettek. Kilestem az ajtórésen. Nálam vagy 10-12 évvel idősebb, mintegy 36 éves, barna képű, „zömök” férfi vagy inkább vadember állt odakint. Némi habozás után kinyitottam az ajtót. „Szerbuc, Gyuri”, mondta és levelet nyújtott át. Illyés Gyula írta. „Nem tudok mit kezdeni ezzel a bolgárral. Te talán tudsz. Ha nem, úgy meneszd.” Erre beengedtem. Hatalmas kéziratköteget tartott hóna alatt, íróasztalomra tette és bemutatkozott. Boikliev Dimónak hívták. Mintegy 300 bolgár verset fordított magyarra, de a szöveg javításra szorul. Ezt reméli tőlem, mert élete is ettől függ. Szörnyű magyarsággal beszélt, de tökéletesen érthetően.

Kinyitottam a becsomagolt kéziratot. Legszépebb bulgár versköltemények – hangzott a nem túlságosan vonzó cím. A gyűjtemény vagy ötven népdallal kezdődött. Beleolvastam az egyikbe. Az első négy sor szövegét soha többé nem felejtettem el:

Ezután a bolgár költészet jelesei következtek időrendben. Hriszto Botev egyik versének kezdete is örökre emlékemben maradt: