1902. május 19-én, Párizsban egyezményt kötöttek az európai államok a
mezőgazdaságban hasznos madarak védelme érdekében. 1902-ben Chernel István
ornitológus szervezte meg Magyarországon először a madarak és fák napját,
amelyet az 1906. évi I. törvénycikk szabályozott. Apponyi Albert vallás- és
közoktatásügyi miniszter körrendeletben írta elő: évente egy napot a
népiskolákban a tanító arra szenteljen, hogy a tanulókkal a hasznos madaraknak
és azok védelmének jelentőségét megismertesse. Megünneplésének időpontja
változó.
A fa eleink gondolkodásában a szó legszorosabb értelmében központi helyet foglalt el. Ennek bizonyságául íme néhány régebbi és újabb szöveges példa a világ több tájáról.
A Biblia elejéről: „És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől, és abba helyezteté az embert, akit formált vala. / És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót, az élet fáját is, a kertnek közepette, és a jó és gonosz tudásának fáját.” (Ter 2, 8–9)
A végéről: „És megmutatá nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyi székéből jővén ki / Az ő utczájának közepén. És a folyóvizen innen és túl életnek fája vala.” (Jel 22, 1–2)
Park a balatonszárszói parton (fotó: Bánkeszi Katalin)
Budapest legidősebb fája - Budán, a Vár déli rondellája mellett (Fotó: Vimola Ági)
Budapest legöregebb akácfája - Budapest, Belváros (Fotó: Legeza Dénes István)
Öreg fa - A budai Várhegy DNY-i lejtője (Fotó: Vimola Ágnes)
Szent Ferenc prédikál a
madaraknak
(részlet)
(Jókai-kódex, 1430)
És a tartományon általmenvén az mondott buzgóságban eleve mondott társival, tekénte az út mellett való némi fákra, kiken áll vala különb-különb madaraknak ezenne soksága, hogy sonha azfélékben nem volt láttatott olyan sokaság. Még annak felette ez fölül mondott fáknak mellette való mezőben lakozik vala
különb-különb madaraknak nagy soksága, mely sokaságot nézvén Szent Ferenc, és csudálkodván Istennek ihlésével rajta löttet, mondá társinak: Várjatok meg engemet ez úton, elmegyek, és prédikálok én húgimnak, madaracskáknak. És mene az mezőbe. Ki madarak lakoznak vala az földön, legottan, hogy prédikálni kezde, mend az fán lakozó madarak leszállának őhozzá, és egyetlenbe velek az
mezőn megmaradának. De mikoron menne Szent Ferenc őköztük, sokat ő szoknyájával illet vala; sem egyik mindenestul fogván indokoltatik vala. Miképpen mondá Massai fráter Jakab, az szent ember, ki mind az felül mondottakat vallotta vala fráter Masseusnak szájából, ki az csudában volt Szent Ferencnek társa, az szent atyának.
A fészekből kiesett kismadár (fotó: Bánkeszi Katalin)
Erdei pihenő (Parádsasvár) (fotó: Bánkeszi Katalin)
Márai Sándor: Füveskönyv
(részlet)
A nagy erdőkről és a fenyőkről
Az erdőkben van valami megrendítő, különösen a fenyőerdőkben. Nemcsak sötét és következetes hallgatásuk rendít meg, mély árnyaik, templomi fenségük és áhítatos magatartásuk. Megrendítő az élet akarata, mellyel egy nagy erdő kifejezi a világerőket. Gondoljuk csak el, miféle erők és szándékok építették az ötvenméteres fenyők százezreit! Mit pazarolt el a természet magvakban, porzókban, bibékben, kísérletekben, napsütésben, esőben, széljárásban, míg egy ilyen erdő felépült! S milyen céltudatos és néma ez a létezés, mely semmi egyebet nem akar, csak lenni, csak felnőni és évszázadokon át megmaradni, teljesen kifejezve önmagát, lélegezve, felelve a világnak s ugyanakkor nem tör senki és semmi ellen, otthont és életet ad élőlények milliárdjainak. Milyen nagy és bölcs közösség ez az ötvenezer holdas fenyőerdő. Mint az ősapák, úgy őrködnek az élet fölött a fenyők. Egyszerre felelnek hatalmas törzsükkel a földnek és az égnek. Amikor csak teheted, menj az erdőbe.
Megyek a mélyúton föl a zámolyi szőlőhegyre. A magas partoldalakról csihatagos bokrok
hajolnak fölém s tartanak árnyékot. Itt-ott egy-egy elbitangolt meggyfa, szilvafa és diófa lombja is
begomolyog az út fölé, s ettől még sűrűbb, még áthatolhatatlanabb a zöld boltozat. Az az érzésem, hogy
nem is közönséges dűlőúton kaptatok fölfelé, hanem egy szelíden kanyargó zöld barlangban, ahová
csak hellyel-közzel szüremlik be kevéske napfény.
Bé hozza ez Uralkodó a Vallással való tévelygéseket. Tsudákra botsátkoznak; a madár repülésrül mindenféle esetekre jövendöt huznak; mintha a sasnak fellegek közt koválygó szárnyait hozhatná különös fordulásokba az, mit én, a szobámba tsinálok, vagy még ez után végezni fogok. Mitsoda közösülés által érezze meg a madár azt, a mi még nem tselekedet, nem dolog; és a halgató setétségbül, hova tsak e Világ Istene lát, a valóságnak sorjára magát még fel nem atta? Magad nem tudod, hogy esztendőnek el folyása alat mitsodás eseteid lesznek, de a madarak repülő szárnyain eseteidet olvashatod.
Helyzetünkkel minden változik körülöttünk; nemcsak barátaink, mire a XVI. században csaknem annyi példa volt, mint napjainkban, de minden egyéb is. Ha szívünket bánat gyötri, a madarak éneke rögtön szomorúbban hangzik; kutyánk szemében mintha résztvevő keservet vennénk észre, s maga a természet komolyabb színt ölt magára. A fák árnyéka sötétebb, az esti szellő bánatos fohászokban lejt az ágakon át, u csermely zokogva halad köves ágyában, – mintha sötét fátyol boríttatott volna látkörünk fölébe, mely az egésznek bájló színezetét egyszerre eltakarta.
A Kőrös-sziget nyárfái most hányják virágjaikat; szép májusi idő van. Áldott meleg eső után a buja zöld fű sárgul, kékül a virágtól; valahol a fákon túl a kasza fenése hangozik; ott már kaszálnak is.
Az egész Kőrös-sziget egy kis elzárt paradicsom, költői kedélyű uraság nyaralótanyája a fák életbiztosító intézete, hol fejsze nem éri gyökereiket soha; nincs egyéb feladatuk, mint lombot hozni, árnyat vetni, madaraknak otthont adni. S ha van közöttük egy-egy rokkant, kinek dereka tört, karja facsarult a zivatarban, azt sem bántják; nyugdíjba van már téve;
szabad neki elmulasztani a kivirulást; ha elszáradt, ha elkorhadt, majd bezöldelli a körüle tekergőző vad komló; téli zöld repkény. Az öreg fát nem vetik a tűzre.
S a fák alatt mintha madarak szentegyháza volna. Lakója van minden bokornak; vándor rigó, fülemüle ott találja tavasszal a fészkét, ahol ősszel hagyta, s dalával, füttyével hirdeti a meleget s szerelmet.
Egy rendezett kert, valami öt-hat holdra terjedő, nem sorba, de szabályosan csoportokba ültetett gyümölcsfákkal, amiknek ágait földig húzza édes terhük. Aranyló, pirosló gyümölccsel rakva alma- és körtefák; a szilvafák minden faja, mintha rózsa- vagy liliomcsokor volna a ragyogó gyümölcstől; a fűben a láb előtt terítve hever a lehullott fölösleg fölszedetlen. Közbe egész bozótot képez a málna, ribiszke és köszméte, s a terebély fák hézagait aranyszínű lecsüggő gyümölcságaival tölti be a cidoni alma, a birs.
Ösvény nincs a gyümölcsfa-labyrinthban; fűvel van a fák alja benőve egészen.
Hanem ahol a fák közül kilátni, ott egy virágos kert hívogat a közelebb jövésre, az is csodálatos mezei virágokból összegyűjtve, miket a szokott kertekben nem találni, a sötétkék csengettyűkék csoportjai, a selyemtermő krepin fényes gubanctokja, pettyes turbánliliomok; az alkermes vérfürtei, a gyönyörű ophrisok pillangótermő virágaikkal, valami csudálatos úton kerti virággá nemesítve, tanúskodnak emberi lény közellétéről. Elárulja azt végre maga a lakhely, amelyből a füst előjön.