S mindig rossz volt és mindig packázott a hivatal; gondolj erre, mikor sorba állsz egy pénztár előtt, hogy udvarias és alázatos várakozás után adót fizethess, vagy megmentsél valamit, ami jog és törvény szerint máskülönben is a tiéd. A hivatalnak nem az a célja, hogy „jó” legyen. Célja nem emberi, hanem állami. A legjobb hivatalnok és a legtökéletesebb hivatal az, amely s aki nem zavarja túlságosan az életet. Amely s aki nem cselekszik túlságosan. Ha megalkudnak egymással, az élet és a hivatal, mintegy ötven százalékos egyezséget kötnek és nem bántják túlságosan egymást: ez a legtöbb. De erre csak nagyon fejlett, túlérett, többnyire már elviruló társadalmak és hivatalok képesek.

Csinovnyik János köztisztviselőt egy nyár végi hajnalon, pontosan 06.40-kor magához rendelte a főnöke. Az időpont meglepő volt; a munka csak nyolckor kezdődött, ráadásul Csinovnyik fél hétkor még a jugoszláv tengerparton napozott, és bámulta a csinos, bikinis nőket. De a főnök hívta, menni kellett.

Ott állt tehát a széles, faragott íróasztal előtt, és alázatosan, türelmesen hallgatta a főnök kemény szavait. Kissé ugyan figyelmetlen volt, mert balsejtelme támadt, hogy miközben itt ácsorog, valahonnan el fog késni, de nem jutott eszébe, hogy honnan. S akkor egyszer csak megszólalt a telefon. Csengett, csengett, de a nagy ember hagyta; Csinovnyik már-már ott tartott, hogy felkapja a kagylót, amikor a főnök végre megelőzte. Téves kapcsolást emlegetett, aztán újra Csinovnyikra nézett. – Nos, akkor… – Barátunk igyekezett figyelni, de egyre makacsabbul gyötörte a sejtés, hogy elkésik, elkésik… Úristen, de honnan? – Nos, hát akkor nézzük – hallotta a főnök szavait. – Ezt mihamarább rendezni kell, ne húzódjanak el a dolgok, köt bennünket a határidő, már várják az összesítést, minden torlódik, ezért kérem, hogy mihamarább…

Mennyi lehet a Szabó Elek fizetése, nem kérdezte, a férje sose beszélt erről, de olyan bőven ellátta mindennel, hogy Jablonczay Lenke nemigen értette, miért esik olyan sok szó a köztisztviselők siralmas helyzetéről, mikor azok, legalábbis a magasabb rangúak, az ő tapasztalata szerint, úgy látszik, jól keresnek. Szabó Elek ajándékai ugyanolyan rendszerességgel érkeztek, mint jegyeskorukban, kamarájuk tele volt régen nélkülözött élelmiszerekkel, Jablonczay Lenke órákig gyakorol megint, írja a naplóját, felvázol egy regénytervet valami sajátságos tündérvilágról, amelynek alapanyagából negyven évvel később majd a lánya ír meseregényt, rendezget szép, jól fűtött lakásában, s egy idő múlva rájön, déltájt már nagyon várja, hogy hazajöjjön a férje. Születése óta a Kismester utcai Hírlap riportere volt, mások rosszkedvének oszlatója, a zsúrok zongoristája, egy önző fiatal férfi szerelmese, aki idilljük egész tartama alatt egyszer se próbálta meg a maga igényeit az ő elgondolásához hangolni, ápolta, biztatta a beteges, érzékeny Majthényi Bélát, most – életében először – őt kényeztetik.

A teremben a vizsgáztatók előtt azok ülnek, akik nem tartoznak egyelőre még sem az értelmiségbe, sem a középosztályba, de útban vannak valamelyik felé. Ki-ki afelé, amelyikbe vágyik. A vizsgázókat éppen ez a vágy osztályozza két ellentétes csoportra. Felkerülni az új alakuló értelmiségbe – kívánja az egyik. Úriemberré válni a letűnő középrétegben – indul ösztöne szerint a másik. Az előbbinek öntudatosabbja úgy megy végig a demokrácia által nyitott úton, ahogy a demokrácia elvei megkívánják, a másik pedig a mai lehetőségek között, öntudatlanul, régi társadalmi vágyai szerint halad.

A jövő köztisztviselőinek a vizsgáján vagyunk az egyik minisztériumban. Egy tanfolyam utáni vizsgán, amelyen a megfelelők mind 18 évesnél idősebb fejjel érik el azt, amit a középosztály gyermekei 18 éves korukra, több-kevesebb komplikáció után megkapnak: az érettségi bizonyítványt. S mint az érettségi, ez is társadalmi rangról határoz: végezhetnek-e magasabb tanfolyamokat, lehetnek-e vezetői a magyar közigazgatásnak, vagy meg kell elégedniük azzal, amire az érettségi képesít – ez is eldől a vizsgán.

Sem kedvem, sem hajlamom nincs a moralizálásra. Alkatomhoz mindig közelebb állt Epikurosz, mint egy pusztába vonuló, zebraganajt szedegető aszkéta. Aki gazdagodni akar, ám tegye. De a magánszektorban tegye, és ne a nép megrövidítésével. Kétféle pénz van. A magánpénz, amelyet mindenki úgy költ, ahogy a kedve tartja: elkártyázza, elissza, ellóversenyzi, elnőzi, elfiúzza, bankban kamatoztatja, a termelésbe fekteti be, a gyerekei között osztja szét, jótékony célra adományozza – az ő dolga. De a másik, a közpénz, ami nem más, mint dolgozó emberek jövedelmének adója – az szent. Aki ahhoz nyúl, az sokkalta vétkesebb, mint az, aki a Centrum Áruházban elemel egy pár zoknit. Egy valódi demokráciának kérlelhetetlennek kell lennie a közvagyon tolvajaival szemben. Piacgazdaság van, a magánszektor tárva-nyitva áll. Nem kötelező köztisztviselőnek, s még kevésbé miniszternek vagy országgyűlési képviselőnek lenni. De ha valaki az utóbbit, a közszolgálat útját választja, az menjen rajta egyenes derékkal, vagy tűnjék el!

Mondjuk, népfi vagyok; nagyapa, becsületszavamra, juhász volt; bár ez csak árnyalattal segít másoknál közelebb a néphez: valamelyik nagyapja mindenkinek juhász volt, Éva nem szült árvaszéki ülnököket; a néphez tartozás időrend, emlékezet dolga, az ösztönök emlékezetéé. A népről nincs semmiféle különösebb titkom. Az írók és köztisztviselők világában, ahová engem sorsom nem fel-, nem ki-, csak elvetett, pontosan azzal az ösztönnel tájékozódom, úgy, akár a falu végén, a pusztán hajdan, amidőn még tetőtől talpig bontatlanul, egész hitelesen kucsmával s csizmával voltam népies. Megállok, rábámulok a mondat végén erre a szóra; szimatolom, mi is van benne. Mi a változás, mióta a népiesség nem foltozott öltöny, hanem jelző rajtam?

A magyar kormány tömegével kapta a gratuláló és tiltakozó jegyzékeket, leveleket, állásfoglalásokat. Létre kellett hozni egy külön vérsportügyi hivatalt. Létre is hozták. A hivatal munkatársai nem közalkalmazotti, hanem köztisztviselői státuszt kaptak, ami nem mindegy.

Szóval.

A javaslat lényege az volt, rendezzék a futballmeccseket vérre. Amelyik nemzeti tizenegy győz, életben marad. Amelyik kikap, annak mind a tizenegy játékosát (itt vita volt, vajon a tartalékokra és az edzőre meg a segédedzőre meg a gyúróra meg az orvosra meg a masszőrre meg a szertárosra is vonatkozzék-e a törvény) ott a helyszínen akasszák fel vagy lőjék főbe, és a tetemeket temessék a pálya gyepébe.

Ezzel, így a javaslat, visszaadható a játéknak a népszerűség, és minden közvetítés ismét hatalmas tömeget fog vonzani.

Meg is volt a javaslat kultúrtörténetileg indokolva alaposan.

Hogy egy ország mennyire fekszik Nyugat-Európától, azt nem a geográfia szabja meg (Örményország századokon át Clunyvel volt határos), hanem inkább tán ez a két hosszúsági és szélességi kör: hány a jó író és – közvetve vagy közvetlenül – mennyit lehet a közpénzből lopni. A szellemi délkör szépen feszült a La Manche irányába. A másik annál inkább lazult. Móricz közölni kezdte a Légy jó mindhalálig-ot, Kosztolányi az Édes Anná-t, Babits a Halálfiai-t, de Nagyatádi tábora szétesett, s a szakszervezetek óránként várták a feloszlatást. Osvát vezette még híven a szellem világát, de amit egy nemzet vezetésében balfogásnak lehet nevezni, az ijesztő végzetességgel megtörtént, egy emberöltőre. Aztán jöttek azok a hírek, amelyeken végül a bosszankodó szájkörnyék is mosolyra kényszerül, mint holmi vásott kölykök csínytevésein. A düh szüneteiben nem lehetett fejcsóváló nevetés nélkül nézni (innen a magasból) azt az ügyességet, azt a fiatalos gáttalanságot, azt a keleti tarkaságot, ahogy ez a köztisztviselő a bakancsokból a jancsiszeget, a másik egy még meg sem épült kórházból a gerendát, a harmadik a népjóléti levesekből a galuskát elszerezte, s a huszadik a már megszerzett telekhez még csatornát és külön betonutat is szerzett magának. Az ezeregyéj kisbasáinak gyors csalafintaságai villogtak. A bárka valahol Afganisztán táján imbolygott, tatján egy kopasz arisztokratával.

252. Ha Carl Lutz svájci követségi titkár – a svéd Raoul Wallenberg méltó kollégája – Budapesten 1944 végén nem adott volna ki bátor zsidó munkatársainak segítségével több ezer menlevelet, amelyek tanúsították, hogy alulírott a Helvét Konföderáció védelme alatt áll, ha egy svájci köztisztviselő, némiképp renitens módon (mert a követ nem volt hajlandó aláírni ezeket a menleveleket), nem tette volna túl magát lelkiismerete parancsára a hivatali előírásokon, akkor talán én sem volnék abban a helyzetben, hogy most Carl Lutz emléke előtt hálásan tiszteleghessem. A nyilasuralmat magam is egy svájci védett házban élhettem túl, amelyből a nyilasok jó néhány embert esetlegesen elvittek a Duna-partra, a többség azonban életben maradt.

Gondoljunk csak arra, hogy a rabszolgaság megállapodott intézményét a maga korában zömmel maguk a rabszolgák védelmezték – azok, akik „mesterséget” láttak benne, és kívánatosnak találták biztonságát és védelmét, úgy, ahogyan, és már amennyire a „kisebbik rossz” kívánatos lehet. Ez a biztonság, ez a védettség talán nem is olyan nagyon különbözött attól, amelyet az állami állások legalsó échelonjaiban a köztisztviselő ma érez a diktatúrás országokban, ahol az államapparátus osztentative csillogtatva terjeszti ki rá páncélzatát. Márpedig a született rabszolgának minden uralom diktatúra volt, még akkor is, ha egy-egy görög városállam, ideig-óráig, a zsarnokjelöltek kegyelméből és az istenek jóvoltából egyberótt is valamiféle lombikdemokráciát.

Robespierre azonban, a forradalom kezdetén, még aligha gondol arra, hogy az értelem és az igazság nevében szükség lehet „a szabadság zsarnokságára”. Saint-Just könyvének megjelenése évében, 1791-ben, fontos beszédet tart a sajtószabadságról az alkotmányozó nemzetgyűlésben, kifejtve, hogy minden állampolgárnak joga van közölnie a véleményét, „anélkül, hogy ezzel bármiféle üldöztetésnek tenné ki magát”; hogy rágalmazási pert sajtóügyben csak magánszemélyek indíthatnak, s hogy a köztisztviselők nem üldözhetik azokat, akik őket támadják a sajtó útján. Ha a képviselők nem teszik lehetővé a köztisztviselők ellenőrzését, „egyáltalán nem döntötték meg a despotizmust”.*

A gödöllői orosz fogolytáborban jelentkezni lehetett a demokratikus magyar hadseregbe. Ott volt Gödöllőn, oda került az én egész zászlóaljam is. Csak én civil voltam, s még télikabát sem volt rajtam, ahogy a házból kizavartak, úgy vittek el januárban kiskabátban. A volt katonáim adtak felszerelésükből némi ruhaneműt. Nem kellett nagyon rábeszélni, hogy menjen az egész zászlóalj katonának, mert az orvosi „gyengélkedő” könyv végén egy bejegyzés állt: az egész előző társaságot elvitték fogságba Foksániba. Ez döntött.

Bevagoniroztak bennünket a marhavagonba, és három nap után elértünk Debrecenbe. Néhány hét és mehettünk a városba. Debrecenben ott volt az egész magyar kormány, mégpedig a volt pénzügyigazgatóság épületében. A parasztpárti Erdei Ferenc volt a belügyminiszter s az egész minisztériumban voltunk vagy 10-en 12-en. Bibó István is ott volt, meg a Magyar Közlönyt ott szerkesztette Szabó Zoltán, a falukutató, A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság írója. Erdeit a Márciusi Front révén jól ismertem, azért is szereltetett le és vitt be a minisztériumba. (Köztisztviselő voltam, némi jóindulattal.) Elég felemás volt a helyzet, magyar és orosz írást kaptunk, hogy az egész országban szabadon közlekedhetünk. Igen, de Zilahy Lajost, az ismert írót a debreceni Béke szálló előtt vetkőztették le az oroszok, hiába volt papírja. Csaszit, magyarul órát nem volt tanácsos karon viselni, csak zsebben elrejtve, de úgy sem volt biztos. Volt olyan orosz, aki vállig karórával dekorálta magát. Magam miniszteri tisztviselőként egy darabig változatlanul a laktanyában laktam egy matrac nélküli ágydeszkán, mert nem volt más helyem. Erdeiék minden foteljében éjszaka valaki aludt.

Haumann Csicsikovja a körülmények folytán szélhámosságra késztetett kisember. Nem nagyvonalú bűnöző – azok hivatalokat viselnek, pozíciókban vannak körötte. Az ő Pavel Ivanovicsa, ha nem is valami nagy szellem, de jobb sorsra, legalább tisztességes sorsra érdemes lény, aki izgatottan, a leleplezéstől állandóan rettegve, idegromboló feszültségben intézi kétes ügyeit: hízeleg, udvarol, hazudik, igyekszik mindenkin felülkerekedni; keserves óráit csak néha szakítja meg némi megnyugtató érzés – amikor látja, hogy bedőltek neki. De mindaddig, sőt rögtön azután is, hiszen tovább kell haladnia, a gyakorlatlan, ám igyekvő kötéltáncos kínjait éli át. Izzad a tenyere, izzad a homloka, veszélyesebb pillanatokban még a hátán is csorog a verejték: csak sikerüljön a szélhámosság mutatványa, hogy e társadalom felszínén megkapaszkodhassam… A színpadon állandó kelléke a hol a markában szorongatott, hol leplezett idegességgel zsebre gyűrt csipkés zsebkendő. Halántékát, ajkát törölgeti vele; a piszkos kis hivatalokban is így szárítgatta fel gyöngyöző homlokát, miközben kétrét görnyedve hallgatta főnöke szitkait. Gyűlöli ezt a kisembert, akitől minden igyekezete ellenére is alig tud szabadulni, s aki szélhámos útja során olykor csaknem elárulja csinovnyikságát. Haumann nagy beleélő képességgel tudja ábrázolni ezt a belső rettegést. Arcán állandó szolgálatkész mosoly. Pedig Pavel Ivanovicsa már megtanulta, mikor kell fölényesnek lenni, mikor gálánsnak; az alantasabbakkal szembeni durvasága meg azt jelzi: alkalmas lesz a gazdag úr szerepre.