Ha választ keresünk arra a kérdésre, vajon miért jutott ilyen nagy szerep az írott szónak, majd a könyvnek illetve a könyvekbe zárt tudásnak az európai (zsidó-keresztény) kultúrkörben, vizsgálódásainkat az európai alapmítoszok világában érdemes elkezdeni.

Bibliai teremtéstörténetünk tanúsága szerint Isten szóval teremtette a világot. Alapmítoszunk egyik fő motívuma az isteni szó ereje: "a teremtés egy szóbeli aktus révén megy végbe, s Isten a dolgoknak, melyeket sorban megteremt, csak azáltal ad ontológiai státust, hogy megnevezi őket.

A hol volt, hol nem volt kezdőmondat – játékossága ellenére is – tudatos figyelmeztetés, hogy művészi teremtés kezdődik szemünk láttára, fülünk hallatára. Hogy a továbbiakban mindennek más értéke lesz, mint a valóságban. Szárnyuk nőhet a fáknak és a vizeknek, arcunk előtt meghalhat egy csillag. Persze csak akkor, ha van érzékünk a gyászhoz, akkor, ha a fákat és a vizeket nem az északi szél, hanem a mi képzeletünk röpteti.

Vegyünk két nagy olvasót a magyar irodalomból. Babitsot és Kosztolányit. Eléggé elütő olvasói arcélek.

Babits erudíciója híres. Szélességben is, mélységben is akkora, hogy minduntalan a „tudós” szót juttatja eszébe a babitsi műveltség élvezőinek és használóinak. Azt hiszem, van ebben valami pontatlanság. Meg akarjuk vele tisztelni a költőt (vagy talán szidni akarjuk? nem is tudom), mindenesetre nem a megfelelő medáliát tűzzük ki a hajtókájára.

Kosztolányi más. Ő sem élhet könyv nélkül persze. De bizony – sokszor – kevéssé érdekli, amit olvas. Az érdekli, amit ő fog írni az olvasott anyagról.

Mintegy ötven szerzői jogi társaság képviselői vannak itt jelen. Négyszázötvenezer író-szerző-zeneszerző jövedelme fut rajtuk keresztül. Közel félmillió alkotónak a pénzét ők veszik fel, ezek a társaságok, hogy aztán az adók levonása után eljuttassák a többit annak, akit megillet. Természetes az alig leplezhető gazdagságuk. Akár a nagy bankoké.

Az a rengeteg írói álom, becsvágy, lázas éjszakai munka, pénzhajsza, nyomorúság, könnyűzene-szerzők összefütyörészett slágerei és mindaz, amit nekünk Bartók neve jelent, ezeken a társaságokon keresztül váltódik át pénzre, s lesz belőle félmillió háztartásban lakbér, autó, tengerparti nyaralás és cipőtalpalás. Félmillió lázas agyvelő ezeknek a társaságoknak a csatornáin át kapja a vért a teremtő tevékenységéhez, hogy létrehozzon új gondolatokat, új formákat, népszerű melódiákat, szíveret fagyasztó drámákat a lét abszurditásáról és csak azért is hitet a jövőben…

Akármiről legyen is szó, lehet-e nem erre gondolni? És mégis, ezzel a gondolattal a fejemben úgy érzem itt magam, mintha néma eretnek volnék valahol egy tridenti zsinaton.

T. a hetvenes évek elején a Szerzői Jogvédő Hivatal Igazgatója volt. Engem is kihallgatott egyszer ebben a minőségében. A „Városalapító” német kiadásáról volt szó, amely magyarul még nem jelent meg, és amelyre a kiadói szerződést nem a Szerzői Jogvédő Hivatal által kötöttem meg, mivel ez a hivatal csak a hivatalosan kiadott műveket közvetítette. Regényem közlését a kiadó elutasította, én pedig elleneztem, hogy az ügynök egyben cenzor is legyen. Megsértettem ezzel a rendeleti szabályokat, akkoriban igen rossz néven vett politikai botrányt okozva ezzel. A pénzért aggódó kiadó levelet írt a Szerzői Jogvédő Hivatalnak, hogy övé a világjog, ne kössenek szerződést senki mással, minden opciókérést továbbítsanak őhozzá. Egyszóval följelentett a magyar politikai rendőrségnél. Mégiscsak furcsa, ha az embert a saját kiadója nem együgyűségből, hanem anyagi szorongásból feljelenti. Szerződést kötni a Szerzői Jogvédő Iroda megkerülésével – bűntetté, méghozzá devizabűntetté volt nyilvánítható. Ha akarták, ha volt rá politikai elhatározás.