JanuárFebruárMárciusÁprilisMájusJúniusJúliusAugusztusSzeptemberOktóberNovemberDecemberNemzeti ünnepekEgyházi ünnepekJeles napokKiemelt magyar napokVilágnapok, nemzetközi napokEseményekMozgó ünnepekTeljes évTeljes év
  
ma: 2018. december 14.Névnap: Szilárda
    
 
Hónapok
 

A II. világháború egyik legnagyobb magyar katasztrófája volt a 2. magyar hadsereg pusztulása a Don-kanyarban. 1943 januárjában a szovjet hadsereg általános támadást indított. Ennek esett áldozatául a Voronyezs térségében harcoló 2. magyar hadsereg; 40 ezren vesztették életüket, 70 ezer katona került fogságba, akik közül szintén tízezrek pusztultak el.

A rendszerváltás előtt nemigen lehetett megemlékezni a katonákról, akik mint a németekkel szövetséges haderő tagjai a Szovjetunió ellen harcoltak. Tragikus sorsuk, „feláldozásuk története” a magyar történelem egyik legszomorúbb fejezete.

Szabó Péter, Ravasz István: A 2. magyar hadsereg: 1942–1943
A Don-kanyar
(animáció)
Katona Gergely: Térképek a Don-kanyarból
(szakdolgozat)
Don-kanyar
(virtuális kiállítás)

Ágh István: Világ, sors, Isten
(részlet)

Megérkezett a gyászcsomag a frontról. „Ezerkilencszáznegyvenhárom márciusában kaptunk egy dobozocskát, a minszki hadikórházból küldte anyámnak és nekem egy katonaorvos. Volt ebben a kis fekete dobozban egy lereszelt karikagyűrű, negyedkiló kristálycukor, ceruza, radír, borotva, zsebóra, néhány levél és egy agyonmutogatott fénykép anyámról és rólam. »Tisztelt Asszonyom! Az ön férje nem tűnt el a belorusz hómezőkön, bajtársai egy hónapon keresztül húzták szánon egész Minszk városáig. Kezeim közt, szemem láttára halt meg a hadikórházban. Sajnos nem tudtam már segíteni. Lőtt seb, harmadfokú fagyás és nagyméretű vérveszteség volt halálának oka.«” Voronyezs után, a visszavonulás közben egy német tiszt el akarta venni az egyik magyar katonától a zabot, szóváltás közben agyonlőtte, s a fáradt golyó sebesítette meg az apát.

Így repesztette meg a kisgyerek világegészét az a fölfoghatatlan, amit háborúnak neveznek. Attól kezdve csak nőtt a rés, az életre szóló hiány. „Menek Oroszországba… Hogy kiássam apámat.” Azóta élő fejfa a sorsa, meghatározza az árvaság, csillagos éggé terjed, beborítja a koldus, özvegy anyahazát, s minden rossz ehhez a kiszolgáltatottsághoz viszonyul, ebből fakad az imádságos és káromló ragaszkodás a világhiányban: „nekem nincs kihez bújnom”. A katonahalott még halála után is érthetetlenül kiszolgáltatott, megalázza, elhallgattatja a rendszer az emlékezetét is.

Illyés Gyula: Hullaevők
Kiért maradt ott Szabadi,
ezért a szorgos kopaszért?
És Kiss és Tóth és mind, aki
ha élt is, épp csak éldegélt?
Beh otthonosan csillog már a fény
a márványtáblán, az új hősökén!
Beh otthonosan nyüzsög a csapat
vendég a Fehér Ló fái alatt.
Melyiknek kispörköltjét védve
halt meg Beke és Fekete?
Melyik söréért fagyott jégbe
Fábján füle, Kovács keze?
Csillogva cikáz, mint a villám,
kés-villa-pár a csirkehullán;
e szép hölgyért, hogy így ehessen:
melyik Nagy halt meg Voronyezsben?
Mert ha van képzeletben mérték,
a finom ujjak szét most vágják
az ezüst tálon Takács térdét,
Kántás karját, Pordán bokáját.
Nincs ehetnékem. Itt keringek
a téren félórája már.
Vérszínü borához melyiknek
tálal föl engem a halál?
 
Csoóri Sándor: A magyar apokalipszis
(részlet)

 

A vers brutálisan szókimondó. Illyés hallhatott valami döbbenetes részletet a voronyezsi pokolról. De a vers szövetéből én kiolvasom, hogy az általánosítható részleten túl, a valóságból nagyon keveset tudott. A szövegben szereplő nevek: kitalált nevek. Cselédek, napszámosok, parasztok, egyszóval közmagyarok nevei. Szándékosan választott nevek. Mint ahogy a vers is célzatos szándékú! Ütni, lázítani, mozgósítani akar. Méghozzá társadalmi indulattal. Ha személyes ismerősökről írt volna, mint Sinka minden esetben, talán a szavak mesterlövészi kezelése helyett a megvadult látomások sörényébe kapaszkodik bele. Eltéved a fájdalomban, az őrjítő tehetetlenségben, eltéved halott barátjával a hómezőn, félméteres jégcsapokat tördel le kinőtt szakálláról, mert sebzi már az állát, noha sajnálja is a jeget, mert a jég jobban csillapítja a szomjúságot, mint a hó; ott botorog maga is a szétdobált katonaköpönyegek, kocsikerék nagyságú, megfagyott sajtok között, kerülgeti a szitává lőtt benzines hordókat, eszi a sületlen lóhúst, nézi, ahogy vánszorgó társai lábáról lehúzzák a bakancsot, és a bakanccsal együtt a lábuk feje is leszakad.

 

Bella István: Halotti beszéd
(részlet)
Gyere, fiam, menjünk el apánkhoz!
Te, a hadiárvagyöp, én, a hadiárvaföld.
Menjünk – füvekként araszolva,
vakondként a földet púpolva,
menjünk – sírokként hullámolva,
sírbarázdákként ringva, ringlódva,
új temetőként kiáradva,
ó-temetőként kiszáradva,
süppedt sírokként apályolva –
menjünk Donkanyar-apánkhoz,
Voronyezs-Donkanyar-apánkhoz,
Isonzó-Galícia -apánkhoz,
Világos-Temesvár-nagyapánkhoz,
Ob-Jenyiszej-öregapánkhoz,
Volga-Káma-szüleapánkhoz,
vén-sír-Atlanti Óceán-apánkhoz,
a Szabadság Szobor-kopjafához,
a Fáklya-ravatali gyertyához,
gyere szanaszét-apánkhoz
szanaszét-szívű, szavú apánkhoz.
Gyurkovics Tibor: Hegedűs
(részlet)
Szállnak mint az ütközetkor szerteszálló madarak
akik közben elveszítik az identitásukat
Rákosfalván is röpült egy hegedűs a Vőlegény
repkedett de végül is leszállt a falu főterén
azt hiszem hogy én lehettem ő az égen ő meg én
aki közben eltűnődik elveszített nemzetén
akkoriban Voronyezsnél hetek óta állt a harc
úgy fáj ha meggondolom mint ha az élő húsba marsz:
szétröpültünk mint a gránát ideges szilánkjai
így érkezett haza hozzánk fél lábával a Matyi
kitüntették Vaskereszttel ő közben csak hegedült
mankójával bicegett és a templomtoronyra ült
Somlyó György: Vallomás a békéről
(részlet)
A hadba indult vitéz Jány Gusztáv,
frissiben végiggusztálni a mustrát.
S míg a lángoló Voronyezs mögött
a menekülő szegény ördögök
nem találtak egy rozzant szekeret sem
és ott fagytak a hóban menthetetlen,
ha nem autóikból a tiszt urak
lődözték őket, akár a nyulat –
a biztosított, pányvás kocsikon
vonult a rablott aranyos ikon
a tiszti asszonyok szobáiba,
hol szállt a Führerhez a hő ima,
s büszkélkedtek vele estélyeken,
míg danolták érzelmes-részegen:
…minden december új májust igér…
Bertha Bulcsu: Örkény István
(interjú - részlet)

– Életednek, gondolom, a háború volt a nagy fordulata. Vagy tévedek?

– Sokat vagyok együtt fiatal írókkal, egyszer azt mondta nekem valamelyikük „Könnyű maguknak, maguknak ott a háború.” Ebben a megjegyzésben bármilyen groteszkül hangzik, van némi igazság. Hemingway írta az Afrikai vadásznapló-jában, amit most pontatlanul, emlékezetből idézek: Nem nevezheti boldognak magát az az író, akinek ne lett volna háborúban része. Persze, az ilyen írói téziseket nem szabad túl komolyan venni, mert az igazságok többnyire saját kalapméretre készülnek. De az is igaz, hogy a háború az irodalom őskezdetei óta vissza-visszatérő írói tárgy. Ha most felidézem, mi él bennem még ma is a háborús emlékeim közül, akkor az nem a borzalmak sorozata, az állandó halálveszély, hanem az, hogy soha ilyen közelségben és ilyen polarizált feszültségben nem láttam egymás mellett az ember képességét a jóra meg a rosszra. Ez abból fakad, hogy a háború sűrített lét, amilyen sűrített egy színpadi helyzet, azzal a különbséggel, hogy a háború vérre megy. Azt megélni volt a nagy élmény, hogy végre fölmérhettem, ami tőlünk kitelik, és azóta nagyon óvatos vagyok annak megfogalmazásában, hogy egy ember jó-e vagy rossz. Mert láttam, hogy minden a helyzeten múlik, ami belőlünk a jót vagy a rosszat kiugrasztja. Mindezt lefordítva egy hivatásos író anyanyelvére, úgy is mondhatom, ott vált belőlem az epikusból drámai alkat. Biztosan nem véletlen, hogy az első drámámat, a Voronyezs-t, ha még oly gyenge mű is, a háború friss élményi hatására írtam. Azóta azt vallom, az író és vele minden más ember, mindig a gyengék és elesettek oldalán kell hogy álljon, de azért nem szabad lebecsülni az erőt sem. A világ javait és az emberiség fejlődését végül is az erő hozta létre, bár sokszor a testileg gyengék voltak a legnagyobb erő hordozói.

Nagy László: Hószakadás

Zászlainkat köpödelem érte, mértéktelen. S nem a kinevezett ellenségtől, de az öntelt, a bódult, a koncleső és pipogya zászlósuraktól. A hazaiaktól, akik a lobogót hurcoltatták határon is túlra, legutóbb legmesszebbre, egészen Voronyezsig, hol a címertartó angyalkezek is lefagytak. Butábban s gonoszabbul, mint a mohácsi vészt, szervezték meg a halált kétszázötvenezer szegény és családos magyarnak. S Mária, az ország patrónája átváltozott a zászlón fülsapkás orosz nővé, partizán szűzzé. Átváltozott szép zöld heggyé, havassá apáink s bátyáink álmaiban. A huszadik századi bujdosók, szökevények a gének parancsára megindulnak a Hegy iránt, atavisztikusan s magányosan. Csak oda föl a csúcsra, honnan a csendőrlovak is lefordulnak! A barlanghoz, hova a medvék halni járnak, ott kitelelhet a család fiastul, asszonyostul. De az ábránd elé odaáll végül a zöld-alapon-piros-parolis halál. A megszervezett halálhoz mérten sírnivalóan gyér a szervezett ellenállás. Hogy kié a bűn és kié a szégyen, kiderült már. Nem a halottaké, nem a csonka-bonkáké, nem a népé. Ha a manipuláció és tudatlanság nagyobb a hegyeknél: a Hegy már nem menedék. Itt már a kenyeret is kövek alá kell eltemetni. Tüzedhez gyilkosod ül, kiüti a halat kezedből. Itt minden levél mögül téged figyelnek. Méregzöld tömlöcöd lett a hegy, a hajdani szabad legények édesanyja. Jelképesen is idetorlódik a nemzet: szökött katona, tisztességet vállaló tiszt, bujdosó röpcédulás, pásztor és filozófus, nő és gyerek, malomba igyekvő öregember, idetorlódik maga az úristen is, a rácsos hegyi pajtába, ami a legújabb temetőre nyílik. Fölöttük pedig nagy zenegép s kurvák és fölesküdt magyar királyi parancsnokuk. S majd szakad a hó a hazára is, akár a Donnál.

Csoóri Sándor: Szögesdrót a tudatban
(részlet)

Amikor a nyolcvanas évek elején a doni katasztrófáról szóló filmjét kezdte forgatni Sára Sándor, már a forgatás első napjaiban kiderült, hogy a pokol táguló köreibe lépett bele. Mert a Don-kanyar tragédiája ugyan önmagában is szemlélhető és boncolható, de ha valaki a huszadik századi magyar történelem mélységeibe óhajt belenézni, látnia kell az összeomlás folytatását is. Mindenekelőtt a hadifogságok apokaliptikus bugyrait. A szovjetet, az amerikait, a franciát.

E két utóbbi semmiféle komolyabb gondot nem jelentett volna. Még akkor sem, ha a francia hadifogságból sem hiányzott a kegyetlenség, a durvaság, az áldozatokkal kéjenckedő „nemzeti” perverzitás. A szovjet hadifogság azonban életveszélyes tabu volt. Hiába múlt el harmincöt-negyven év, az igazság, a sors nem válhatott történelemmé, továbbra is a politika martaléka maradt. Oly nagyfokú volt a félelem körülötte, hogy maguk a megszenvedett túlélők is csak az utolsó évben szánták rá magukat a vallomássá. S azt gondolom, ők is csak azért, mert az ő számlájukat nem terhelte semmi előrángatható háborús bűn, mivelhogy nem katonák voltak, hanem közönséges állampolgárok.

Sára filmje bevezető kockáin, rögtön a háború szélhámosságát leplezi le. A háború orcátlan hazudozásait. Még pontosabban: a hazugságoktól elrákosodott sztálini birodalomét.

gördítősávgördítőgomb
Ünnepcsoportok
Neumann Kht.Color Plus MultimediaIsmertetőImpresszum© CopyrightFőoldal