Halljátok, rendre számlálja Staniburstus Urunk szenvedéséről írt könyvének 16. cikkelyében: Krisztus Urunk, úgymond, hogy minket megváltana, hatvankét ezer könnyhullatásokat onta. A Getszemáni kertben kilencvenhétezerháromszáz és öt csöpp véres verítéket ejte. Megostoroztatásakor hatezerhatszáz és hatvanhat ütéseket véve. Arculcsapást száztizet, a nyakán százhúsz ütést, a fején nyolcvanötöt, a hasán harmincnyolcat, a vállain hatvankettőt, negyvenet a karjain. Nincs még vége. Lássátok, mit tűrt légyen az orcáján: büdös turhákkal az orcája harminchétszer rútíttatott. A szája harmincszor üttetett. Lábbal rugdaltatott hetvenszer. A földhöz ide s tova csapatott harmincszor. Hajánál fogva hurcoltatott háromszázszor. Mégsincs vége, koronáztatáskor a tövisektől háromszáz sebeket vett. A mi bűneinkért és üdvösségünkért zokogott kilencszázszor. Halált okoztató kínokat szenvedett százhuszonhétszer. Mint halállal tusakodó volt tizenkilencszer. A Pilátus tanácsházától fogva, a Kálvária hegyére felvivén a keresztet, háromszázhuszonegy lépést tett. És így, ennyi kínok után méltán erejétől megfosztatván, a Kálvária hegyén ismég harmadszor, a kereszt alatt földre esett, leroskadott, a szúrós kövektől szentséges orcáján seb-újulásokat vett, és koronás prófétával, Dáviddal siralmasan panaszolkodott: Ego enim sum vermis, et non homo, opprobrium hominum, et abjectio plebis; én pedig féreg vagyok, és nem ember, emberek gyalázatja és a nép megvetése. Azaz amint a földön csúszó-mászó féreg, minden tekintet nélkül lábbal tapodtatik, úgy ő a földre leesvén, minden könyörületesség nélkül a gonosz hóhérok lábaival tapodtatott, rugdaltatott, rongáltatott.

Ezeket én csak szóval beszélem, csak elmével szemlélem, mégis már a szív dobog mellyemben, a vér reszket minden ereimben. Mit szóljak hát a fájdalmas Szűz Anyának, Máriának keserűségiről, aki minden lépésében jelenlétével kísérte, minden szenvedésében szemeivel szemlélte a keresztet hordozó Krisztust? Itt, itt valóban általjárta az ő lelkét a fájdalmak s háborúságok tőre.