|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
![]() |
DECEMBER – KARÁCSONY HAVA – TÉLELŐ – ÁLOM HAVA
![]()
(részlet)
December
December a latin őskalendáriumban a 10. hónap volt, a neve is azt jelenti: „tizedik”. Ez a hónap a pihenés, megbékélés és a jó hangulat jegyében telt el, az emberek a családi tűzhely köré húzódtak, és élvezték a jól végzett munka megérdemelt gyümölcseit (már akiknek jutott belőle). December első ünnepét a hónap első napjaiban tartották meg köszönetnyilvánításképpen Bona Dea (a „Jó Istennő”) tiszteletére. Bona Dea, másik nevén Fauna, a földistennő egyik megnyilvánulása volt. December közepe táján kezdődött a latiumi földművesek ősi istenének, Saturnusnak az ünnepi hete. Minthogy decemberre minden jelentősebb paraszti munka befejeződött, a falusi nép méltóképpen köszönthette égi gazdáját. A Saturnalia eredetileg tehát falusi ünnepségsorozat volt, s több elkülöníthető ünnepből állott. Az ősi falusi ünnepek közé tartoztak a Feriae Sementivae („Vetési ünnepek”), a Consualia (a vetés befejezését követően Consus isten tiszteletére tartott lóversenyek december 11-én vagy 15-én), a Larentalia (Acca Larentiának, Romulus és Remus nevelőanyjának, egyben a mezők istennőjének általában december 23-án tartott emlékünnepe), a Paganalia vagy Paganicae („Települési ünnep”, a latin paganus „falusit”, „pogányt” jelent). Varro szerint az ünnep onnét kapta a nevét, hogy azt minden faluközösség (latin pagus) külön, a saját földjén ülte meg. E decemberi ünnepek pontos idejét évről évre a papok határozták meg.
(részlet)
Az idő újjászületik
Decemberre esett az év legjelentősebb napja: az esztendő legrövidebb napja, amelyen a Nap meghal, hogy huszonnégy óra múlva új életre támadjon, újraszülessék. A Gergely-féle időszámítás előtt ez a nap december 13-ára, Szent Lucia napjára esett, minélfogva ennek a szentnek, magyarul Lucának a napja mindenféle babonás szokások forrásává lett. (…) A Luca napja különösen alkalmas arra, hogy a lányok kitudakolják jövendőbelijük nevét vagy legalábbis foglalkozását. Erre a célra szolgál a különböző fafélékből ötágú csillag alakúra mesterségesen faragott Luca-szék: aki erre a székre ráül, az meglátja jövendőbelijét. Luca napja éjjelén a szellemek csöndes, remegő fénykévék formájában suhannak el a falusi házak fölött, de ezt a fényt csak bizonyos, arra alkalmas emberek láthatják meg, akiknek a Luca-fénye megmutatja, hol vannak kincsek a föld méhébe rejtve.
Márai Sándor: Négy évszak
December
Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött. Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letörtük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé.
(részlet)
Jégkristálytű borosta az arcán, deres halánték, sasorr, sastekintet. Zúzmara szállt a trónterem falára, amikor December tábornok beviharzott, pára csapódott a drágakövekre, megtompult az aranylemezek fénye. – Győzelem! – rikoltott December tábornok, szájából kivillogtak a szép, fehér, lapos fogak. A trónszékhez lépett, teli tüdőből ráfújt – November tábornok maradványai fáradt pernyeként szétlebegtek, elenyésztek a semmibe. December tábornok a trónra huppant – a királyi szék nagyot nyögött. – Én vagyok a király! – ordított December tábornok.
(részlet)
Földek és kertek lassan kisimulnak. A város állig gombolt házai beljebb húzódnak az út mellől, bokrok és fák önző várakozásban engedik el egymás kezét, s mintha valami rendkívüli hírre készülnének, kíméletlenül vetik le minden emléküket a múltból. Egy madár rebben fel az üres levegőbe, az ég felé puhatol, mint tó vizébe dobott kavics, majd egy kisdiák kapaszkodik fel a kiürült Gellérthegy oldalán, szája körül ezüstlő lehelettel. Ennyi az egész, amit följegyezhetsz. Egy este pedig a körúton csatangolva is meghallod, amint a tetőkre süppedt ég alatt elszorul a város lélegzete. És másnap reggelre lehull az első hó.
(részlet)
Van gyönyörű tél, és van ellenséges tél. Csodálatos nagy pelyhekben hull. Az idei tél legnagyobb hava lehull már december elején. Igazán csak a gyermekek foglalkoznak a hó meteorológiájával. Akkor volt rá időnk, ma vannak emlékeink róla. Olvad, megállt, most hull, nagy hó, porhó, enyhe idő, a különböző havak; s a különböző havakkal a napszakok s az évszakok részeinek pontos hangulatát őriztem meg. Szülővárosomat például így is felismerném a világ legtávolibb pontján is: a sötét éjszakából megérzett hóillat után. Az ól tetején arasznyinál nagyobb volt már a hó, és hogy drukkoltunk, hogy megmaradjon, hogy hulljon még, még, még. Alig gondolkoztatott meg az a nono, a csendes, nevelő figyelmeztetés, hogy az bizony csak nekünk gyermekeknek olyan jó, de a szegényeknek, a katonáknak, az utasoknak rossz és veszélyes. Máskor, sok tél után fogtam fel ezt, hogy van gyönyörű tél, és van ellenséges tél. A szegények tele. A színházak tele. Az emlékek tele. A hadifoglyok tele. A szánkázók tele. A szerelmek tele. És honnan az a vágy, hogy ha elkezd havazni, még tovább, még tovább hulljon, csak hulljon? Mit remélt a gyermek, és mit remélt később is a közérzetem egy-egy már napok óta tartó havazástól, mit?
(részlet)
December 25 Karácsony. Téli köd. Az Árpád hídon átautóbuszozva, alattam a fémszínű folyó. A fák, akár vékony ceruzarajzok, szürke, maszatos alapon. A levegő szaga. Szabadságérzet, majdnem boldogságérzet, mint gyerekkorom óta mindig, ha köd van. A szépség: „Eitelkeit der Gattung” – mondja Nietzsche. (Nem is próbálkoznék a lefordításával.)
(részlet)
De ha azt hiszitek, hogy Tél tábornok feladja, akkor nem ismeritek őt. Nem azért készülődött negyven évig lemerülve, őrült gőgjét hibernálva erre az egyetlen évszakra, amely néki adatott. Végre együtt mutatkozhat Saint Claussal és kezet foghat az orosz Fagy apóval. Nyugodjatok meg, kihasznál majd minden percet, amíg zúzmara paszomántos, jégsújtással díszített parancsnoki uniformisát viselheti. A türelmetlenkedőket kioktatja: ha a nép egyszer úgy döntött, hogy novembertől márciusig tél legyen, akkor ezt tessék tudomásul venni. A tábornok félrelökte a tél szelíd dekorációit, a gesztenyés néniket, a száncsengőt, a fűszeresen gőzölgő forralt bort és riadót fúvatott. A hóemberek már fel is sorakoztak mögé, tudják, hogy az olvadás a végüket jelentené. Kár megjegyezni őket, a nyári strandon majd úgyis viszontlátjuk valamennyit homokfigurákká átalakulva. Tél tábornok akcióba lépett, beindította a nagy állami fagyasztó és szélgépeket, meddő vihart kavar, hogy minél távolabb tolja ki az új tavaszt. Kivonta jégkardját, a földön fekvőket és a guggolókat csak fenyegeti, de úgy másfél méter magasságban végig-végigsuhint vele és aki ennél magasabban néz, annak a feje bizony a porba hull. Különösen jaj lesz a merev nyakúaknak, akik megszokták az egyenes tartást és a szemüvegeseknek, akik mindenáron látni szeretnének.
(részlet)
Nem tudok, alig tudok ráhangolódni, holott közeledik az ünnep, valóban a legnagyobb, merthogy a legcivilebb, merthogy a szereteté. S tán ez volna a legnehezebb, egy velőszürke hétfő reggel cvideréből és tompájából fakasztani ki azt a bizonyos szeretetet. Meglátni abban, ami van. Mivel eléggé hétfőreggel vagyunk mindahányan. Citromból narancslevet facsarni, hogy az lehetőleg mégse legyen hazugság. Valami narancsfélét csinálni ebből a reggelből. Én már nagyon szeretem, ha karácsonykor süt a nap. Legtöbbször ötéves szeretnék lenni. Végigunatkozni egy délutánt. Nézni egy konok, téli hangyát, ahogy életre-halálra megmássza a mákdarálót. Ötévesnek lenni jó. Havat enni az ablak párkányáról, jégcsapot, sültalmát szagolni, odabújni. Gondolni a Jézuskára érdeklődve és homályosan. Jókedvűen félni ettől-attól. Farkastól, kismalactól, forró víztől. Hogy a libák sziszegnek, mint a gáz. Félni olyan szavaktól, mint csípőfogó. Franciakulcs. Vagy éppen vonóhorog. És a szeretetről azt hinni, van, mint a levegő, mint a kék ég, van, és nem fogy el. Végtelen, magától értetődő, mint az anyám pongyolája.
(részlet)
Decemberben megkezdődött a borok fejtése. Az élelmesebbek a seprőből, törkölyből ilyenkor főzték a pálinkát. Januárban, februárban a házaknál oltványokat készítettek, a férfiak karót hasítottak, s pótolták a hiányokat. De mindez csak a szőlő körül. A legtöbb gazdának régen erdő- és nádrésze is volt. A favágás téli munka, a nádverés úgyszintén. Amint beállt a víz, s a jég elbírta a csizmás, bakancsos embereket, megkezdődött a legnagyobb téli munka, a nádaratás. A rövid nyelű nádverőkaszák hónapokig pengtek ilyenkor a jég felett. A fiatal legények és az asszonyok kévéket kötöttek a nádcsomókból, aztán szánon vagy vállon kihordták a partra. A félszerekben, pajtákban felállították a préseket. A frissen vágott nádból tavaszra ezer és ezer nádpadló készült. A vermeket is télen töltik fel a Balaton hátából kimetszett jéggel. A jégvágás, rakodás, fuvarozás hetekig eltart. Volt munka elég. De a pihenésre, szórakozásra, elmélkedésre is jutott idő.
(részlet)
A tél végét a melegebb szelek érkezése jelzi. A jég hátán ilyenkor egyik napról a másikra megolvad a hó. A kásás jégen már nehéz korcsolyával járni. Megsüpped az acél, s elakad. Éjszaka persze újra megfagy az egész, s reggelre göcsörtös, dorozmás lesz a jég. Ez a másnapos, egyhetes jég száz és száz lábnyomot őriz. A sirályok, szárcsák, vadkacsák, rókák, nyulak és emberek lábnyomát. Csak ilyenkor látszik igazán, hogy mennyi állatnak s embernek akad dolga a jégen. A Balaton leggyakrabban december végén vagy január elején fagy be. A zajlás pedig általában február végén, március elején kezdődik.
(részlet)
Most tél van. 1974 tele. December. Most tél van és hó. Most tél van és alíg-hó. Tél, tél, téli szél! Óriás Üveg-Ember a Szél! Tél. A Szél: Óriás Üveg-Férfi! Üveg-bajszú. Üveg-szakállú. Üveg-hajú. Üveg-fogú. Üveg-körmű. Most tél van, tél. Nagy redős üvegköpenyben jár a szél! Óriás ráncos üvegköpenyben jár a szél. Óriás üvegcsizmában jár a szél. Óriás üvegcipőben jár a szél. Országrészeket lép. Földrészeket lép a Szél. Most tél van. Tél. Ráncredős üvegfújása: üveg. Szuszogása, lihegése: üveg. Hatalma: üveghártya! Ó, tél van, tél, tél, tél, tél! Óriás köd-ruhás Köd-Asszony a Tél. Köd-hajakkal, köd-sörénnyel, köd-emlőkkel, köd-asszony-ivarszervvel, köd-testtel zokog a tél, lénye és szervezete a Tél, ez a foszló és torlódó óriás Köd-Asszony.
(részlet)
(részlet)
Egy szép, augusztusi napon nyitva maradt a Szaratov ajtaja. – Aha – mormogta odabent a Hideg –, most itt az alkalom! Féloldalasan kislisszant a résen. Megállt a konyha közepén, rettentő szemmel körülnézett. – Majd most megmutatom nektek! – sziszegte vészjóslóan. Kihúzta magát, behajlított karját vállmagasságba emelte, fitogtatta az izmait. Olyan izmai voltak, mint egy kafferbivalynak. A Mozsár, a Konyhaszekrény, a Fületlen Bögre, az Ép Fülű Bögre, a Kávédaráló, a Háromlábú Hokedli, a Körömreszelő (mit keres egy körömreszelő a konyhában?), a Húsvágó Bárd, a Merőkanál, a Bojtos Butykos, a Tejesköcsög, a Piros Fedő, a Kék Fedő, az Alumínium Fedő, a Burátlan Lámpa, a Konyhaasztal és a Kettőbe Vágott Paradicsom hökkenten nézett rá. A Hideg tánclépésben végiglejtett a konyhán, majd ökölvívóállásba helyezkedett. Vészjósló hangon kérdezte: – Melyikőtökkel kezdjem? Körülnézett. Majd ezzel egyidőben azt mondta: – Brrrr! A konyhában mindenki behúzta a nyakát. Azt gondolták: „Jaj, nehogy rajtam kezdje!”
(részlet)
Odafönt, az egymásra utalt tetők között a hajnali fagy gyakran gravírozott kacsalábakat az ablakomra. Úszóhártyájuk mögött a derengő világ törékeny volt és könyörtelen, s néha féltem, hogy el se olvadnak a napsütésben, hanem berúgják az üveget tokostul, engem pedig kivisz a huzat, a december ipari porszívója…
(részlet)
Jöhetsz, tél! A rikkantás öcsémtől származik; új kucsmája láttán húzta ki magát, és fenyegette meg decembert. Anyám rászólt: – Ne hergeld! Magától is eljön. Múlnak a novemberi napok. Ráncos a szilva az ághegyen. Reggelenként dér lepi be a rétet, a kerteket. Az éjjel a víz megvakult a kicsi patakban. Így közli velem a szomszéd, hogy ránk jött a fagy. Lemezteleníti a falut. A lombhullással mintha puha kötést göngyölt volna le rólunk. Szembeszökőek most a mezítelenség sebhelyei, ütésfoltjai. A nyár, akár egy impresszionista díszlet, tovagördült, s díszítő formái nélkül, az utolsó szőlőkaróig számbavehetőleg lép elő a hidegebb – ridegebb – valóság. Ami nem a legidillikusabb. Most látom, hogy a szomszéd tyúkketrece féloldalára billent, s házunk falát kikezdte az esőlé. Zöld pántlikáinak kötelékei nélkül a falu mintha széjjelesett volna. Messzebbre kerültek a házak egymástól, s az agyagdombok valószínűtlen közelségbe nyomultak az ablakunk alá; az erdővel együtt, amely alaposabban megnézve: csenevészek gyülekezete. A meghittséget kedvelő költőkre gondolok, a fényképészekre és a népszakértőkre. Oda a csalit és a pagony, sehol egy Daphnisz, sehol egy Chloe az egész környéken. Unokahúgom az apja kabátjának az ujját feltűrte, hogy kezét szabaddá tegye. Anyám lábán foltozott, vastag harisnya, hátán az ócska bőrbekecs, amitől kövérebbnek látszik. Mindenki testesebb, mint volt a nyáron. Öcsém beszámol arról, hogy a gazdaságban kint járt egy fotóriporter. A tehenészeket hazaküldte, hogy öltsenek ünneplő ruhát; másként nem volt hajlandó őket lefényképezni. Egyebek között éppen azt kifogásolta, hogy nem szabályszerű a téli öltözékük. Meg a mosolyuk is olyan girbe-görbe, és nem talált egy virágágyást, ahová felsorakoztassa őket. Nem kedvez az idő a színes fényképezésnek.
(képeslap reprodukció)
| ![]() ![]() | ![]() |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|