TÓTH ÁRPÁD (Arad, 1886. április 14. – Bp., 1928. november 7.): költő, műfordító, újságíró. Debrecenben nőtt fel, 1905-től magyar–német szakos hallgató a budapesti egyetemen. Verseit debreceni lapokon kívül A Hét, a Vasárnapi Újság , 1908-tól a Nyugat is közölte. 1909-ben anyagi gondok miatt abbahagyta tanulmányait, visszament Debrecenbe, helyi lapok munkatársa lett. Tüdőbaját hegyvidéken próbálta gyógyítani. 1913-ban Budapesten keresett megélhetést, 1917-től az Esztendő segédszerkesztője. Hatvany Lajos támogatásával szanatóriumokban keresett gyógyulást; megnősült. 1918-ben a Vörösmarty Akadémia titkára, 1921-ben Az Est munkatársa lett. Tüdőbaja okozta korai halálát.
Költészetének alaphangja a szomorúságé. Versei impresszionista, preraffaelita-szecessziós sajátságok, a szimbolizmus, a romantika és bizonyos fajta kisrealizmus ötvözetei. Nagy szerep jut bennük a hasonlatoknak. Szembefordult az I. világháború emberpusztításával; erősödött békevágya; olykor végletesen tragikus mellékhangokat is megütött (Elégia egy rekettyebokorhoz). Sorait gyakran a rezignáció, máskor finom irónia árnyalja, ritkán játékosság frissíti (Józanul és fantáziátlanul; Jó éjszakát!; Láng; Az öröm illan; Rímes, furcsa játék). Szerelmi lírája az Esti sugárkoszorú egyéni stílusötvözetében teljesedett ki; e versei életszeretetének legerőteljesebb megnyilatkozásai. Lírájának szomorúságát személyes élményvilága: betegsége, elfáradása, a társadalmi tülekedésben való elmagányosodása magyarázza (Lélektől lélekig; Isten törött csellója, hallgatok; Isten oltó kése).
Műfordító munkássága kiemelkedő; Babits szerint „a legszebb magyar vers” Shelley Óda a nyugati szélhez című költeménye Tóth Árpád fordításában. Nemzedéktársainál nagyobb mértékben törekedett az eredetihez igazodni. Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel megalkották a magyar Baudelaire-kötetet, A romlás virágait (1923). Novelláinál értékesebb kritikusi és publicisztikai tevékenysége.
A Jeles napok szerkesztősége (Tamás Attila szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)
Tóth Árpád: Április
(részlet)
Április, ó, Április,
Minden csínyre friss!
Faun-bokáju, vad suhanc,
Újra itt suhansz!
Vásott cigánykereked
Porozza a tereket,
Repül a szemét,
Levegőbe parazsat
Hintegetsz és darazsat,
Illatot s zenét!
Tóth Árpád: Lélektől lélekig
(részlet)
Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?
Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!
Tóth Árpád: Hajnali szerenád
(részlet)
Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
(részlet)
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Tóth Árpád: Elégia egy rekettyebokorhoz
(részlet)
Elnyúlok a hegyen, hanyatt a fűbe fekve,
S tömött arany diszét fejem fölé lehajtja
A csónakos virágú, karcsú, szelíd rekettye,
Sok, sok ringó virág, száz apró légi sajka.
S én árva óriásként nézek rájuk, s nehéz
Szívemből míg felér bús ajkamra a sóhaj,
Vihar már nékik az, váratlan sodru vész,
S megreszket az egész szelíd arany hajóraj.
Tóth Árpád: Álarcosan
(részlet)
Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.
S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.
Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,
Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.
Magam vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a könnyem.
Hagyom.
Viaszos vászon az asztalomon,
Faricskálok lomhán egy dalon,
Vézna, szánalmas figura, én.
Én, én.
S magam vagyok a föld kerekén.
Tóth Árpád: Az öröm illan
(részlet)
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.
Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.
Tóth Árpád: A körúti hajnal
(részlet)
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
Tóth Árpád: Rímes, furcsa játék
(részlet)
Szeszélyes, bús ajándék
E rímes, furcsa játék,
Ó, zokog, bár negédes -
Fogadd szivedbe, édes!
Mert csupa szívbe vert seb
Vérszínezi e verset,
Mint halvány őszi rózsa
Szirmát az őszi rozsda.
De lásd, egyebem nincsen,
Se birtokom, se kincsem,
Nem adhatok tenéked,
Csak ily borús zenéket.
Tóth Árpád: A Palace-ban
(részlet)
Hát újra itt. Őszi hegyek közt,
Újra rosszkedvűn betegen,
Köhécselni a többiek közt,
Míg szél üvölt a szirteken.
Akik szeretnek, messze vannak,
Akit szeretek, messze van,
- És jaj, tán minden veszve van -
Mondogatom tompán magamnak,
Míg hallgatom: a rengetegnek
Fenyőbordái hogy recsegnek,
Mert ölelgeti óriás
Karjaival az Elmulás.
Tóth Árpád: Prospero szigetén
(részlet)
Egy Babits-ünnepély prológusa
Kik összegyűltetek ma e teremben,
S kiket meleg fényével átitat
Csodákra váró, méla mélyü csendben
A szívekből kigyúló áhitat,
Köszöntöm ím a bennetek parázsló
Tüzet az idők komor hidegén,
Legyetek üdvöz egy nemes varázsló,
Egy tiszta költő arany szigetén.
Tóth Árpád: Levél Osvát Ernőhöz
(részlet)
Szerkesztőm, édesapám a betűben,
Hadd köszöntsön e dadogó levél,
Bár óda járna néked, nagyszerűen
Csillogó homlokú ének, kevély;
De mindegy: az sem zenghetné ki hűbben,
Ki vagy nekünk, s képed bennünk hogy él,
Mert minden toll erőtlen és lapos toll
Méltón dicsérni Téged, jó apostol!
Csukás István: Tóth Árpád szemüvege
Tóth Árpád szemüvege nézi tovább
a világot, megcsillan benne a reggel,
az este, a fák vetkőzése-öltözése,
vagyis az ősz, a tavasz, belebámul
a hold, a nap, beledideregnek
a csillagok, bútorok sétálnak el
előtte, mennyi izgatott költözködés,
madarak fürdenek a fókuszában,
a fénytörésben fényképek fintorognak,
a falióra szomorúan ingatja fejét,
mert hol van a szem, hol van
a hunyorgó, mindent néző, minket
élővé látó, hol van, hol van?
Kosztolányi Dezső: Tóth Árpád halotti maszkja
(részlet)
Itt fekszik az ágyon,
szemüveg nélkül,
kétnapos szakállal,
fekete-ősz hajjal,
bálvánnyá meredve,
viaszk-haloványság
örök pecsétjével
lezárva keményen,
művészi szigorral.
Nyakát kinyújtja
párnák dagályán,
ég felé feszítve,
olyan magasra,
mintha egy hosszú
végtelen-hosszú
rímet üvöltne.
Kovács András Ferenc: Versrovat
Tóth Árpád dicsérete
Szelíden szerkesztett Tóth Árpád:
Költőben senki sem volt árvább!
Vérmesebb redaktor,
Ha megsérted, akkor
Fejedhez rögtön rímszótárt vág!
Jókai Anna: Apa és leánya
(részlet)
Költői sorsot különben sem lehet senkinek sem „kiutalni”, senki idegrendszerébe nem lehet kívülről beprogramozni, hogy szíveskedjék védtelen-csupaszon egy gyönyörűszép ideáért áram alatt kínlódni, egy életen át. De azt hiszem, Tóth Árpád szerényen-büszkén mosolyogna – örülne (s higgyük: örül) annak, hogy a lánya költővé nőtt, ha nem is az általa áhított „tiszták”, „boldogok”, „szűzek” birodalmában, de mindenesetre egy ilyen-olyan „új világban”. S a maga helyzetében, a maga válaszát keresi, az apától is származó intuíciót a saját gondolati erejével fegyelmezve.
Tóth Árpád érzésekbe, hangulatokba, színekbe, hangokba, illatokba burkolózott: mintegy védte magát ezekkel. A jelzőket, túlságosan bőkezűen is, csak úgy szórta…
Lator László: A Tóth Árpád-vers természetrajza
(részlet)
Tóth Árpád lírájában nincsenek éles váltások. Bármennyit változott is a HAJNALI SZERENÁD húsz-egynéhány éves költője, bármennyire elüt is az utolsó versek nagyszabású egyszerűsége az elsők fülledt, mesterkélt pompájától, az életmű egyívűnek, egyneműnek tetszik. Mintha megalkotója kezdettől fogva egy hangot keresett volna, azt a fájdalmasan-édesen sajgó dallamot, amely egy időben, vagy egy fél évszázaddal ezelőtt, olyan sokakat talált szíven. Félreismerhetetlen dallam ez, ha a NYUGAT nagyjainak voltak is közös javaik, s ha tudjuk is a forrásvidékét, világirodalmi rokonait. Bizonyos, hogy leginkább a francia szimbolizmus erőterében formálódott. Nincs ebben semmi meglepő: úgy látszik, a modern líra világszerte abból született. Adósai a németek, Rilke és Hofmannsthal csakúgy, mint az expresszionista Trakl, az olaszok, Pascoli, Ungaretti vagy Montale, spanyolok, Machadótól Valle-Inclánig és Nerudáig, az oroszok vagy a románok, de még az angol, sőt az amerikai líra is, még olyanok is, mint Eliot vagy Pound, akik aztán egészen másfelé kanyarodtak. A huszadik századi magyar költészet elképzelhetetlen Baudelaire nélkül. De Tóth Árpád, úgy tűnik, nem elsősorban Baudelaire-ban találta meg az igazán nekivalót, akit, igaz, nem a pályája elején, olyan szenvedélyes beleérzéssel fordított. Nem is Rimbaud-ban, akit pedig szintén honosított, és nem is akárhogy. Inkább a fiatal Verlaine-ben talán a GÁLÁNS ÜNNEPSÉGEK mákonyos, fantasztikus színpadiasságában, vagy még inkább a már túl érett francia szimbolizmus egy nem is elsőrangú képviselőjében, Albert Samainben. Ez a túlságig felcicomázott, kifejezésben, andalító hangzatokban, színpompás képekben tobzódó, műtermi megvilágításban derengő költészet közeli rokona a korai Tóth Árpád-versek üvegházi tenyészetének. Az ő elmosódó hangulatai, érzései is kedvvel öltöznek bizarr vagy éppen egzotikus képekbe.
Juhász Ferenc: Vérző Kaszáscsillag
(részlet)
Tóth Árpád
zöld lomb-árnyban ős-szem, Kerub viselősen, Vénusz mellén szöcske,
lágy vacsora-este, lét-alkony kabóca, selyem hártya-flóta, könnyű
tömegvonzás, álmokon ezüstrács, puma-emberhörgés, vígasszal-
könyörgés, elheverő tajték, vért-adó szűzesség, köd négy világtájon,
Istenben köd-lábnyom, világból szőtt könyvprés, halotti meszelés,
elfoszlás a fényben, zsebóra mellényben, a gyász homlokán kéz,
nem-iszony földrengés, csók kristály-szárnylappal, éj csillag-számlappal,
homokóra-hólyag, kettős idő-csónak, megterített mező, Istenben létező,
ezüsthorda hárs-ősz, költő szivemen csősz, arany Noé-bárkád hűségem Tóth Árpád!
A költészet édes, romlandó rímei…
A kamaszkor képzeli ilyennek a költőt –
egy trópusi rostokat ronggyá surrogó cukormalomnak
a félszűz kontinens vénuszdombján, Brazíliában:
a gyarmatosító a tökével gyarmatosít,
indián gyereknők, néger dajkák, fehér apácák,
s a gyümölcsbél-szóból csurog a szexualitás…
E túlédes kaland után ráéhezünk a keserűre,
és később elő is villan a cingár szerkezet,
valami rozsdás poroló egy koszlott bérházudvaron,
ráaggatva az életünk, a szegénység és a tüdőbaj…
Nem épp vonzó a pályabér, az üres égben izzó tűzgolyó,
dehát mit várjunk ötven évesen a sivatagban –
húzok egyet a verses kulacsból, szememben káprázó jövőkép.
