A halottak hónapja
A november a kilencedik hónap volt a rómaiaknál („novem” = kilenc). A „novem” a görög „ennea”, „enneva” származéka, ez viszont a „neosz-neá”-ból eredt, s ez azt jelenti, hogy „új, félig felnőtt, tapasztalatlan” – eléggé plauzibilis megjelölése a jobb kéz gyűrűsujjának.
November első két-három napja a halottak kultuszát szolgálja, de nem római hagyatékképpen, hanem kelta befolyás alatt. Ezt bizonyítja, hogy úgy a november elsején megtartott Mindenszentek napját, mint a másodikán (vagy ha ez vasárnapra esik, akkor harmadikán) megült Halottak napját csak a 9. és 10. század óta ünnepli meg az Egyház, holott Angliában, kelta területen már a 8. században is közünnep volt. November 1. volt ugyanis a kelta év kezdete, amikor halotti áldozatokat hoztak az elhunytak tiszteletére. Amikor aztán a kelta elem a francia Egyházban is megerősödött, akkor a maguk ősi ünnepét – persze átkatolizálva – áthozták a katolikus egyházi évbe is. A november elsejei Mindszentet Kr. u. 835 óta, a másodikán tartott Halottak napját pedig 998 óta tartja meg az Egyház. Az utóbbi ünnep főként a chiliasmus hatása alatt született meg: a Krisztus utáni 1000-ik évre várt világvége szorongásos hangulatában, amikor is a halandók iparkodtak az elhunytak szellemeivel jó barátságba kerülni. Sírjaikon gyertyákat gyújtottak fel, hogy a szegény fázós lelkek ezek fényénél melengethessék magukat. A gyertyát azért is kellett a sírokon meggyújtani, hogy az ezen a napon sírjaikból kiszabadult lelkecskék újra visszataláljanak a sötétben a maguk sírjába, s ne nyugtalanítsák aztán tovább az élőket. Ilyenkor persze illett a sírokat is rendbe hozni, hogy az elhunytak szívesen maradjanak otthonukban. Sőt némely – főként szláv – vidékeken élelmet is helyeztek a sírokra, nehogy a lelkek bármiben is hiányt szenvedjenek és „hazajárjanak”. Ezen a napon hosszan szólnak a harangok, hogy a harangszóval elfeledjék a szellemek siránkozását. Szóval itt szólal meg igazában az emberiségnek egész halálfélelme, amely a mágikus koroknak egyik leghatalmasabb szellemi mozgatóereje volt.
Supka Géza: Kalandozás a kalendáriumban és más érdekességek (részlet)
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
(részlet)
November
Naptárunk 11. hónapja a régi római kalendáriumban a kilencedik volt, latin neve, November is azt jelenti, „kilencedik”. Bár a római nép novemberben is talált alkalmat az ünneplésre — ilyen időszak volt a Ludi Plebeii, „plebejus (ünnepi) játékok” két hete (nov 4—17.) a maga futóversenyeivel és színielőadásaival —, nem örököltünk Rómától jeles novemberi ünnepnapokat.
A hónapot illő módon őszi lombszín ruhájú, repülő ifjú jelképezte, fején bogyós olajág-koszorúval (a mediterráneumban november az olajbogyószüret kezdete). Az alak baljában a hónap terményeivel, répa- és káposztafélékkel teli tálat tart; jobbjában pedig a Nyilas jelét, hiszen november 23-a a Nyilas „védjegyű” csillagászati hónap kezdete. November egy másik antik eredetű jelképe, a nyilazó vagy nőrabló kentaur a Nyilast személyesíti meg. Mezőgazdasági munkák szerint ökrökkel szántó, vető, olajbogyót szüretelő, lóhajtotta olajpréssel dolgozó paraszt, disznókat makkoltató pásztor volt a helyi éghajlattól függően november jelképe.
A hónap régi magyar neve: Nyilas hava, illetve a Nyilas hónap első dekádjának legjelentősebb szentje után Szent András hava volt.
November
Népi mondóka
Ködös Márton után
Enyhe telet várhatsz,
Havas Márton után
Farkast soká láthatsz.
Szent Erzsébet-napja
Tél elejét szabja,
Az András-napi hó
A vetésnek nem jó.
Radnóti Miklós: Naptár
(részlet)
November
Megjött a fagy, sikolt a ház falán,
a holtak foga koccan. Hallani.
S zizegnek fönn a száraz, barna fán
vadmirtuszok kis őszi bozontjai.
Egy kuvik jóslatát hullatja rám;
félek? Nem is félek talán.
Kányádi Sándor: Őszutó
(részlet)
Vacog a Küküllő,
éjjel-nappal fázik,
lábujjhegyen lépked
fűzfától fűzfáig.
Úgy kihűlt a medre,
égeti a talpát.
A felhők is hol ki-,
hol meg betakarják
Arany János: Toldi estéje
(részlet)
Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek: „benneteket várlak!”
Megrezdűl a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre.
Dsida Jenő: A sötétség verse
(részlet)
Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
Jékely Zoltán: November dicsérete
(részlet)
November!
Mintha az esztendő minden jaja
ködös kavernáidba sűrűsülne,
te, évszakoknak sepulcretuma!
Halottigéző, rom-tájaidon
borzongva járok föl-le, föl-le.
Jékely Zoltán: November csodája
Csodát kínálsz, hitetlen vén november:
lám, nyílik még a sarkantyú virága!
Megszagolom, édes-keserű szender
fog el s mint anyját fellelő kis árva,
beledőlök egy régesrégi nyárba.
Jékely Zoltán: Kedvetlen őszutó
Rőt-barna, roppant, lombhalom-sír,
keresztjén árva vadgalamb sír.
A láthatatlan, égbenyúlt Világfa
hullatja könnyét millió fiára.
Márai Sándor Négy évszak
(részlet)
November
A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör valóságosan életrekelt volna. A tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség és kissé városiasság, s ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor.
Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melyek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka.
Dsida Jenő: Tóparti könyörgés
(részlet)
Ez pusztulás. Beteg világ.
Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november.
Ó jöjj velem, ne hagyj magamra
e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni a korhadozó, görbe küllőt,
mely a futó föld kerekét
tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát árkok szennyében megfürössze.
Gyöngyössi János: Az esztendőben elé forduló 12 hónapok alá az 1766-ik esztendőre
(részlet)
NOVEMBER
Fordul az Hold: mivel tulajdon fénye nincs.
Kitetszel, mástól vett sugárokat úgy hints.
Elfogysz, ha csak táplál más által gyűjtött kincs.
Szabó Lőrinc: November
(részlet)
Az ősz legutolsó virágait
szedem. November siratja magát.
Sárban gázolok a dúlt réten át,
s mintegy válaszként bennem is esik.
Szabó Lőrinc: November
(részlet)
Az ősz legutolsó virágait
szedem. November siratja magát.
Sárban gázolok a dúlt réten át,
s mintegy válaszként bennem is esik.
Szabó Lőrinc: November
(részlet)
Az ősz legutolsó virágait
szedem. November siratja magát.
Sárban gázolok a dúlt réten át,
s mintegy válaszként bennem is esik.
Tóth Árpád: Ősz alkonyat
(részlet)
Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen szét,
Ó, most minden dolog oly titokzatosan szép
Dsida Jenő: Száraz ág
(részlet)
Szép, lankadt novemberi gally,
jó bánat tiszta, lassú míve,
kiről levált a röpke raj
s alatta hajló, száraz íve
maradt hűs, haldokló kezeknek,
magánnyal dús és koldus ág,
melyen csak emlékek rezegnek:
elvégezett szomoruság! –
Jékely Zoltán: Őszi nap csókja
Csókolj meg jobbról,
csókolj meg balról,
még utoljára, vén őszi nap;
mint egyszer rég, haldokló nagyanyámnak,
feléd tartom sápadt orcáimat.
Csak fényed csókol,
csak sejtem a csókod;
hová enyészett tüzes meleged?
De így is ajándék, mennybeli jóság:
szerelemből finomult szeretet.
Kányádi Sándor: November
(részlet)
Nyugaton, keleten
vörös az ég alja.
Régtől nem kelepel
kéményen a gólya.
Csóka- s varjúsereg
lepi el a fákat,
véget a szél se vet
a nagy csárogásnak.
Illyés Gyula: Üvegvilág
(részlet)
Áttetsző, üveges lett
a lomb a fán,
bibor és barna és csont-
szín porcelán.
Tartják a fák japáni
csészéiket,
félvén moccanni – oh, ha
leesik egy!
Weöres Sándor: Valse Triste(részlet)
Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
Ül a bogáncson a sárga csicsörke,
félszeme lopva az égre tekinget,
másik a földre pillog ijedten.
Ám, hogy a zord ég hirtelen enged,
s fellege nyíltán ömlik a napfény,
éneke buggyan: csókot igérő,
angyali tiszta, mennyei nektár!
S a Temetőkert és a November
hallja s nem érti: honnan e bízás,
e hihetetlen lelkierő, a tél küszöbén is,
e cseppnyi madárban?
A zöld helyett s a földbarna helyett
hányféle sárga, bíbor és vörös
mintázza a kert gyűrött talaját,
s majdnem kopasz minden fa és bokor.
De az ág-bog rácsok-rajzolatok
tapadva a házfalra, kerítésre,
az ég alján a horizont-szegélyre
a hullt lombnál százszorta díszesebben
ékítik a környezet pusztaságát.
Csukás István: Az országutat fény veri
(részlet)
Ősz, arany ősz, a tarlón vér nyoma,
szeder kúszik, illeg a galagonya,
s nagy ekevas a télbe fordítja át
majd az őszutó arany zűrzavarát.
Bessenyei György: Az esztendő négy részeirül
(részlet)
Az egész természet meghalaványodik,
Színe az hideggel őszül s ráncosodik.
Csendesek erdeink, sárgulnak bújokba,
Hullatják levelek gondolkozásokba.
Mellyek, hogy szárazak, szüntelen csörögnek,
S a bujdosó széllel alá s fel repdesnek.
Hideg ősz párákkal gőzölnek a tavak,
Fejér fellegekkel borongnak az havak.
