A Ne vásárolj semmit! nap vidám és kritikus tiltakozás a nyugati túlfogyasztás, a jólét, a vagyon egyenlőtlen elosztása, és a reklámnak a mindennapi életünkre gyakorolt hatása ellen. A Ne vásárolj semmit! napot 1992-ben kezdeményezte a kanadai Ted Dave, aki a reklámszakmában dolgozott. Ezáltal akart tiltakozni a reklámok szüntelen túlfogyasztásra való ösztönzése ellen. Mottója az volt: Ami elég, az elég! Azóta egyre több ország vette át a Ne vásárolj semmit! napot.
A Jeles napok szerkesztősége
Határ Győző: Fogyasztói társadalom
(részlet)
ezt is vinni azt is hozni
cuccok alatt rogyadozni
mégis vettünk jól megjártuk:
még-egy Fehér Elefántot!
itt csak ú t b a n o t t k u l i s s z a
amott n e m f é r: vigyük vissza!
féláron!… a rongyszedőnek:
én? hogy mégegyszer bedőljek?!
Csoóri Sándor: A haszon
(részlet)
Az eredeti tőkefelhalmozás korában Amerikát még az ódivatú protestáns erkölcs kormányozta. Dolgozni nemcsak a munkabérért kellett, de a becsület, a tisztesség nevében is. Eszményi az a munkás volt, aki nem dohányzott, nem ivott, nem élt kicsapongó életet. A munkaerejével megtermelt haszon egyúttal tehát a morális értékek takarékkönyvébe is belekerült. De attól a pillanattól kezdve, hogy az amerikai gazdaság elért egy bizonyos szintet, s ki tudta elégíteni az alapvető igényeket, gyorsan átállt, s hozzálátott ahhoz, hogy a fogyasztói igényeket mesterségesen fölcsigázza. Kezdte meggyőzni a vásárló állampolgárt, hogy olyan árut is vegyen meg, amelyről eddig álmában se tudott, s talán szüksége se volt rá. A reklám mint a csábítás múzsája állandóan a jobb dolgok iránti vágyat élesztgette az egyénben. Nem a szükséges került az ember szeme elé, hanem a lehetséges. A lehetséges pedig – mint tudjuk, közegellenállás nélkül – újabb lehetségesre utal, s ezáltal illúziót szül.
Hubay Miklós: Idill
(részlet)
Az egyik hirdetési oldal a Weltwochéban igazán olyan, hogy egy fogyasztói házaspár összehajolhat fölötte s egymáshoz bújva olvashatja. Két hirdetés került itt egy oldalra. A nagyobbik a férfiasabb. Harrier-típusú bombázó repülőgépet ajánl vételre. A Harrier-gépek erényei akkor tűnnek ki igazán, ha netán bekapjuk elsőnek az atomtámadást, és már nincs elég túlélőnk, hogy rendbe hozza a szétlőtt repülőtereket. Egy Harrier-bombázó ilyenkor aranyat ér, fel tud szállni a romokról is, bármilyen rétről, makadámról… Fénykép is van a hirdetéshez: egy Harrier-bombázó épp felszáll a romokról. Túlélőnek nyoma sincs a képen.
Konrád György: Utazni jó
(részlet)
Nyugaton az erkölcsnek éppoly kérdéses az alapja, mint keleten. A kereszténység nemcsak a szellemedet kéri arra, hogy megalázkodjék, de a tested igényeit is hátrébb parancsolja. A fogyasztói társadalom minden, csak nem keresztényi: az önmegtartóztatás itt egyszerűen butaság, s az önuralom nem erény. A fogyasztói társadalom embere istent nem szereti, felebarátját sem nagyon, igyekszik magát szeretni, de nem tudja, hogy kicsoda. Fél, hogy nincs, s a többiek is észreveszik ezt. A legnagyobb gond, hogy nehéz egymással beszélgetni.
Szakonyi Károly: Ünnepi kirakatok
(részlet)
A szörnyű szombatokon és a még szörnyűbb ezüst- meg aranyvasárnapokon, amikor már letiporjuk egymást, gyilkos indulattal veszekszünk vevők és eladók, ölre megyünk egy kacatért, vérig sértünk embertársat, élettársat, polgártársat és vadidegent, amikor már kifulladunk, átkozódunk és beledöglünk a cipekedésbe, akkor pokolba kívánjuk azt, aki kitalálta, hogy éppen karácsonykor kell mindenkit megajándékozni. Az első roham december 24-én kora délutánig tart, mert bárhogy szitkozódunk, azért még az utolsó pillanatokban is vásárolni akarunk majd. A félig lehúzott redőny alatt besurranunk az Amforába egy pohárkészletért; a trafikosnőt sírva kérjük, forduljon vissza velünk a boltba, elfelejtettünk illatos szivart venni Vili bácsinak, pedig ez idáig minden évben… Csak az elsötétülő portálok fékezik meg a rohanást; elcsendesedik a város, és a fenyők alatt a csomagokra meg egymásra tekintve elégedetten bólintunk, lám csak, hát mégis, mégis van itt szeretet. Pedig végigfutottak a körtelefonok a családban: – Kérlek, az idén ne vegyetek ajándékokat, a gyerekeknek se, egyezzünk meg ebben, jó? Hiszen senki sem áll olyan fényesen… – Jó, jó, de akkor ti sem! Valóban, akkora drágaság van…
És mégis vásárolunk. A századvég nagy narkózisa ez, a füveknél ártalmatlanabbnak látszik; a fogyasztói társadalom kitalálta a gazdagság illúziójának narkotikumát szerte a nagyvilágban. Mi sem akarunk lemaradni. Csábító a tárgyak megszerzése. S abban is van valami gőg, valami passzió, hajdani szegénységünk megvetése, ahogy aztán elszórjuk tárgyainkat.
