Keress

Nagy László születésnapja – 1925 – A Digitális Irodalmi Akadémia tagja

NAGY LÁSZLÓ; írói neve egy ideig F. Nagy (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.): költő, műfordító, szerkesztő. Ágh István bátyja; felesége Szécsi Margit. 
1945-ben érettségizett a pápai református kollégium kereskedelmi iskolájában. 1946-ban az Iparművészeti Főiskola hallgatója, a Dózsa György Népi Kollégium tagja. 1947-ben a Képzőművészeti Főiskola rajz szakos hallgatója, a Dési Huber Képzőművész Kollégium tagja. 1948-ban a budapesti egyetem magyar irodalom–szociológia–filozófia, a második szemesztertől orosz szakos hallgatója. 1949–52-ben írói ösztöndíjjal Bulgáriában járt. 1953–56-ban a Kisdobos szerkesztőségi munkatársa. 1959-től az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa.
Gyermekkori élménye a zárt paraszti világ szokásrendje, természet és ember bensőséges kapcsolata, a pogány kori elemeket is megőrző népi kultúra, az élet minden mozzanatát a természet és közösség rendjének alárendelő szemlélet. Hatott rá a keresztény kultúra, a katolikus liturgia. A paraszti világ közvetlen szemléleti elemeit korai verseiben mitologikus vonásokkal, népi babonákkal, keresztény és folklórmotívumokkal társította (Adjon az Isten, Szentpáli vers, Kiscsikósirató, Csodafiú-szarvas). Első kötetei (Tűnj el fájás, 1949; A tüzér és a rozs, 1951) túlnyomórészt a népi kollégiumokban szerzett élményei hatására keletkezett, a felszabadultság örömét éneklő verseket tartalmaznak (Tavaszi dal, Májusfák). 1949 őszétől a bolgár népköltészettel ismerkedett, és ennek fordításához új költői nyelvet kellett teremtenie. Ekkor kezdte tudatosan tanulmányozni a magyar folklórt. A népköltészet a közösségi szemléletével költői személyiségének ismérvévé tette a cselekvő, küzdő magatartást. A népköltészet tudatosította benne a költői kép erejét, a szó és a tett összefüggését, a költészet cselekvési lehetőségét, az erkölcsi normák szigorúságának igényét, fölszabadította költészetének látomásos-metaforikus karakterét. Ezt társította a szintén tudatosan vállalt magyar költői hagyomány ösztönzéseivel (Balassi, Berzsenyi, Csokonai, Arany, Ady, József Attila és mások), s García Lorca, Jeszenyin, Dylan Thomas, Zbigniew Herbert bensőséges ismeretével és fordításával. Műfordítói munkássága a bolgár és délszláv népköltészetet a magyar kultúrában eleven hatóerővé honosította (Szablyák és citerák, 1953; Sólymok vére, 1960; Babérfák, 1969; Erdőn, mezőn gyertya, 1975).
1952-ben rádöbbent politikai megtévesztettségére, költői karaktere drámaivá alakult; a korábbi daloló versvilág helyén a dér, fagy, hideg, némaság motívumai alkottak összefüggő rendszert. A nap jegyese (1954) és A vasárnap gyönyöre (1956) már azt a költőt mutatják, aki megcsalatottságában élet és halál küzdelmeként éli át a humánus értékek veszélyeztetettségét, s rapszodikus látomásos versekben küzd a lét eszményi minőségeiért (Bolgár-tánc, Anyakép, Víg esztendőkre szomjas, Kinek fáj, emberek). A megoldhatatlan emberi, társadalmi dráma élménye hozta vissza lírájába korai költészetének látomáselemeit, szuverén, nagy látomások formájában is. Így alakította ki a dalformából az epikus számvetés és a lírai megjelenítés egyesítésével sajátos, mitologikus hosszú-énekeit. A paraszti világkép elemeiből épített egyetemes érvényű világképet – tárgyi konkrétumok, gondolati absztrakciók, mitologikus elemek ötvözésével. A Gyöngyszoknya (1953) mitikus-allegorikus látomásában a mindent elpusztító jégverés kapott társadalmi-politikai értelmet, a pusztítással szemben alakította ki a küzdő költői magatartást. A Havon delelő szivárvány (1954) többszólamú életanyag, múlt és jelen, öröm és bánat drámai szembesítésével teremtett egyszerre valóságos és szimbolikus világot, mely a cselekvés, újrakezdés értelmét sugallta. A Rege a tűzről és a jácintról (1956) a sirató és a himnusz társításával történelmi számvetés a magyar parasztság évezredes sorsáról. A hosszú énekek első csoportjával egy időben többrétegűvé, összetettebbé formálta a rövid dalformát is (Romantika nyolc versben, Játék karácsonykor).
Az 1956-os forradalom leverése mélyen megrendítette (Karácsony, fekete glória, Kitűnik származásom, Falak négyszögében). Újabb kötete csak 1965-ben jelent meg (Himnusz minden időben). Verseiben elhatalmasodtak a pusztítás és a halál képei, de példaszerű erkölcsi biztonsággal vette számba azokat az értékeket, melyeknek képviseletére költészete vállalkozott (Ki viszi át a Szerelmet). Sokrétű, gazdag élményvilágot volt képes illúziók nélkül összekapcsolni látomásos-metaforikus dalaiban a remény, a cselekvés elvével (Himnusz minden időben, Tűz, Szárnyak zenéje). A hatvanas évek közepén keletkezett hosszú énekeiben gazdag tárgyi és érzelmi világot szervezett ellentétes irányú részekből álló, drámai karakterű mitologikus versekké. A Búcsúzik a lovacska a humánus értékek pusztulását mutatta meg a technizált világban; a Menyegző a szép és tiszta eszmék nevében, örökké rájuk hivatkozó tomboló silányság félelmetes látomása, leleplezése. A Zöld Angyal a pusztulás és teremtés dialektikáját a paraszti világkép pusztulásra ítélt elemeitől való leszámolás rendjében, a megszüntetve megőrzés értéktanúsításával fejezi ki. A szövetségkeresés érlelte ki a hatvanas évek elején portréverseit is (József Attila!, Bartók és a ragadozók, Csontváry). Ezt a lírai műfajt a Versben bujdosó (1973) és a Jönnek a harangok értem (1978) című köteteiben gazdagon folytatta. Költészetének jellegzetes esztétikai minősége a tragikus és a fenséges, de pályája nemcsak ezeknek összetettebbé válását mutatja, hanem kiegészülésüket is a groteszk, az irónia és a játékosság elemeivel. Önálló ciklusokat épített képverseiből, betűképeiből és vidám üzeneteiből is. A látomásos-metaforikus dalok, rapszódiák, himnuszok, hosszú énekek és portréversek mellett kialakította a három műnem szintetizálásával jellemezhető prózakölteményeit (Vértanú arabs kanca, Jönnek a harangok értem).
Utolsó éveiben a „lehetetlen képviseletében” érezte magát: a tisztaságot, szépséget, tehetséget veszendőnek és kiszolgáltatottnak látta a világban az ő normái szerint. Ezek védelmében alakította ki krónikás, nomád, stigmatizációs és haramia szerepeit (Krónika-töredék, Seb a cédruson, Medvezsoltár, Versben bujdosó).
Díjai: József Attila-díj (1950, 1953, 1955), Kossuth-díj (1966), a Sztrugai Nemzetközi Költőfesztivál aranykoszorúja (1968), Botev-díj (1976).

A Jeles napok szerkesztősége (Görömbei András szócikke alapján: Új Magyar Irodalmi Lexikon, CD-ROM, 2000)

• #évforduló;
• #híres személyek születésnapjai;
• #író, költő;
• #kiemelt magyar nap;
• #művészek