Keress

Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd
(részlet)

A karácsonyi ünnepkör

Karácsony a niceai zsinat határozata értelmében Jézus Krisztus földi születésének emléknapja: az öröm és békesség, a család és gyermekség, az otthon és szülőföld ünnepe.

(…)

A karácsony liturgiája főleg a germánok megtérésével érzelmesebb, meghittebb vonásokkal gazdagodik, és szublimálja a téli napfordulat szakrális pogány hagyományait is. A keresztesháborúk Szentföld-élménye, Jézus szülőföldjének megismerése, gyermekkorának az apokrif hagyományokból való fölidézése, majd pedig a franciskánus mozgalom (Greccio) a karácsonyt liturgikus kötöttségeinek fellazításával devocionális-érzelmi irányba tereli. Nyomában azonban az ünnep népi hagyományvilága szinte számbevehetetlen gazdagsággal, színes európai és közte magyar változatokban teljesedik.

Bogdán István: Régi magyar mulatságok
(részlet)

A karácsonyolás

A karácsonyi ünneplés – családi ünnep – december 24-én, bővedeste, lámpagyújtás után kezdődött, hisz a természeti népeknél, így hajdan a magyarságnál is a nap napnyugtával kezd és végez. A karácsonyi vacsora részint az ókori görög-római hagyományoknak, részint a germán, szláv napforduló-ünnepi, a jövő termést biztosító nagy lakomájának kereszténnyé szelídült mása, de még századunkban is sokat megőrzött mágikus jellegéből. Ételsora hagyományos, katolikus helyeken böjtös. Jellegzetes étele a hüvelyes, főleg bab, lencse, aztán a főtt vagy öntött tészta, végül a gyümölcs, leginkább alma, dió. Mindegyikükhöz hiedelem is fűződik. A bab, lencse pénzt hoz. A tészta, főleg a mákos, szerelmi jósláshoz szolgál: az eladó leány a család egyik férfitagja evőeszközéről elkapja az első falatot, az utcára siet vele, ott eszi meg, és ahogyan hívják az első férfit, akit megpillant, az lesz az ura neve is. Az alma szintén jósolhat ilyen módon, de a héja is kirajzolhatja a jövendőbeli nevét, sőt, az állatok fejlődését is segíti, ha vizet tölt rá a gazda, és arról itat. A férges dió betegséget, halált jósol. Mint ahogyan az asztalra tett só is, ha olvad. A fokhagyma viszont betegséghárító, a vöröshagyma pedig időjárásjósló. A jövőbeli bőség biztosítása érdekében helyeztek az asztalra vagy alája szalmát, szénát, gabonát, terménymagvakat, gazdasági eszközöket meg a Luca-napkor elültetett, de karácsonyra kihajtott búzát. A vacsora morzsáját, hulladékát pedig eltették gyógyszernek, főleg a füstje segít. Karácsonyfa nem került az asztalra. Állítása a XIX. században német területről honosodott úri, majd polgári szokás. Falvainkban még századunk 30-as éveiben is ritka jelenség, napjainkra terjedt csak általánosan.

Vacsora alatt a gazdasszony nem kelt fel – így biztosította, hogy a kotlósai majd jól üljenek –, csak az éjféli mise előtt, ahova katolikus helyeken a ház egész népe elment.

Katona Lajos: Folklór-kalendárium
(részlet)

A karácsony-ünnep történetéhez

Az Augustus korabeli egyetemes népszámlálás, amellyel Jézus születésének Lukács evangéliuma (2. fej. l. és 2. v.) szerint egy időbe kell vala esnie, semmi egyéb emlék vagy feljegyzés tanúságával sem lévén igazolható, annál kevésbé valamely biztos dátumhoz köthető, ezen adat a kérdés megoldását egyáltalán nem segíti egy hajszálnyival sem előbbre. De meg ellentmondásban is áll egy másik evangéliumi feljegyzéssel (Máté 2.1.5. köv. Luk.1.5), amelynek értelmében Krisztus születése Nagy Heródes uralkodása végső éveire, tehát körülbelül a mi időszámításunk előtti 6-ik év tájára esik.

Feltehetjük ugyanis, hogy Lukács népszámlálási adata legalább az ő evangéliuma keletkezésének korában még élő hagyomány volt, s ekkor állítását el is fogadhatjuk, de csak úgy, ha egyetemes népszámlálás helyett Palesztinára korlátozottat értünk rajta, amire más forrásból is van tanulságunk. Ekkor aztán azzal a népösszeírással volna itt dolgunk, amelyet Augustus az actmmi ütközet után 37 évvel, tehát a mi időszámításunk 7. évében rendelt el Zsidóországra, nézve, s amely itt a Galileai Júdás vezérsége alatt támadt zendülésre adott okot s ebben csírája lett a későbbi zsidóháborúnak és Jeruzsálem elpusztulásával együtt az egész zsidóság hona vesztésének.

Csakhogy ezzel Krisztus születése idejét 14 évnyi határidőnél szűkebbre szorítanunk nem sikerült. S nem boldogultak a kereszténység eredetéhez közelebb eső korok kronológusai sem e homályos kérdéssel. Á bonyolódott csomót a Dionysius Exiguus nevén közkeletűvé lett számítása a VI. században szintén csak a hagyományra és nem feltétlen megbízhatóságú adatokra támaszkodva metszette ketté akképpen, hogy e 14 évnyi időszak kellő közepére tette az Úr születésének évét. Holott ez alighanem mégis – Máté imént idézett helye (vö. 2. 22.) és Lukács önmagának is ellentmondó másik adata értelmében – ez időpontnál vagy öt évvel előbbre, ti. a Róma alapítása 750. évében elhalt idősebb Heródes végső napjaira teendő.

Ágh István: Karácsonyom kihűlt tanyája
(részlet)

Nem szeretem a karácsonyt, mióta gyűlölöm a telet, mióta az első hó patyolata nem állít az ablakhoz hosszan tartó csodálkozásra, s a fenyők hóval kitömött ernyői inkább kedvemet szegik, mintsem könnyűvé és merengővé tennének. Fázom, cipőm átázik, náthás vagyok, nincs étvágyam, tüzelőért kell járnom, boltokban tülekednem karácsonyi ajándékokért, tudván, hogy ajándékaim fele mindenképpen fölösleges. A pénzem is kevés.

Olyan vagyok, mint a vándormadár, aki nem mehet el a hideg elől, mert téli tanyája még hidegebb. Karácsonyom tanyája kihűlt, gyerekkorom karácsonyfáját alig illeti emberi szem, csak áll az elhagyott ház előtt, mint a jégverem őre. Anyám a tél elől elmenekült, lezárta az ajtót, az ablakokat, a színt, terményeit szobájába menekítette az egerek és a patkányok elől, tyúkjait ketrecbe csalogatva elhagyta tyúkostól igazi karácsonyom vidékét. Abban a házban kellene lennem, hogy az ünneplők seregéhez tartozhassam, ott, a tiszta konyhában, ahol nincs csillogás, csak egy zöld ág hajlik a tükör fölé, s a tisztálkodás párája homályosítja, függönyözi az ablakot.

Márai Sándor Négy évszak
(részlet)

December

Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben.

Pilinszky János: Az első karácsony óta…

Nincs nyomasztóbb, mint az élet kegyetlen törvényét szemlélni. Azt, hogy egymásból élünk; hogy fölfaljuk egymást; azt, hogy a természet „rendje” egy éhségből és rettegésből fölrakott, önmagában vérző gúlához hasonló.

És ebbe a kegyetlen rendbe „lépett be”, megszületvén és megtestesülvén Isten Báránya, a mi Jézusunk, hogy a világ kegyetlen rendjét megváltsa. A „vérző gúlán” mit se módosítva, gyökeresen megfordította annak jelentését. Nem tagadta, hogy „fölfaljuk egymást”. Azt mondta inkább, hogy mindannyian étel és táplálék vagyunk. Már itt, a világban, e „vérző gúlán” belül a kegyetlen tényeket a szeretet realitásává változtatta, amikor valódi ételként és valódi italként osztotta szét magát – mindannyiunknak példát mutatva.

Az első Karácsony, a Fiúisten megtestesülése óta mindenek prédája helyett mindenek ételévé, táplálékává lettünk, s tudjuk, hogy a természet rettenetes törvénye mögött valójában a szeretet örökös áldozása a végső realitás.

Ady Endre: Szegények karácsonya
(részlet)

Karácsony. A legendák szent ünnepe, amely a legszebb, a legdicsőbb valamennyi közt. Karácsony… e szónál millió szív dobban össze, s millió ajkról hangzik fel a hála, a zsolozsma a nagy mindenség Urához, aki beváltá az ígéretet, s Megváltót adott a bűnös emberiségnek. Ünnepet ül az egész keresztyén világ. Ünnepel a szegény és gazdag egyaránt. Igen, a szegény ember… Valamikor, régen mennyire más volt e kép. Odakünn a fagyos, hideg szél süvölt, kísértetiesen rázva a szegény hajlékok rozzant ablakfáit. A vastag hólepel mint fehér szemfedő messze úgy terül el beborítva mindent fagyos leplével. Mindent, ameddig a szem lát. Mintha minden élet megszűnt volna, oly némaság mindenütt. Csak a szél süvölt könyörtelen, irgalmatlanul. …

Csorba János: Bár emlékezete maradjon meg...
(részlet)

Pünkösttől karácsonyig

Kellemes nyári esték után a karácsony következett, amit mindenkor mind a gyermek, mind a felnőtt különös érzéstől indítva várt. A mező kihalt volt, csendes karácsony nagyhetén a fák zuzmarások. Ha hó nem is volt esve, még kint voltak a juhak, de azok is csak már a falu körül rázták harangjukat, várták a karácsony szombatját. Várták a pakulárok is, hogy beszámoljanak a rájuk bízott nyájról, mert abban az esetben, ha nem esett hó, csak karácsony szombatján tehették le a botot.

Pilinszky János: Karácsonyi gondolatok
(részlet)

Egész létünk a szeretet isteni „túlkapásainak” a drámája. Ennek a drámának áll mintegy centrumában a megtestesülés titka az isteni ártatlanság makulátlanul tiszta jegyeivel. Így – a teremtő lemondás jegyében – a karácsony egyszerre az egész teremtés elfogadásának és szeretetben való fölülmúlásának az ünnepe. Isten szeretete és szabadsága a valóságos helye: innét univerzalitása. Ezért, hogy jó hírével mindent bevilágít, hogy térben és időben minden – ami szép és igaz – tudva, nem tudva feléje mutat, s méltán meríthet világosságot belőle.

De mint a szívünkben lakó isteni szikra, tiszta szeretet: a megtestesült Isten is csak szinte észrevétlenül léphetett közénk. Igaz: kicsiny, mérhetetlenül kicsiny fény ez – de reális. Ugyanaz a szelídség, mely engedelmességre bírta a teremtett univerzumot, és gyengédségének erejével a kereszt vereségén túl meggyőzte a világot.

A karácsonyi bölcsőben a kisdedek ártatlanságával fekszik ez az ártatlan Isten, kinek szeretete soha többé nem hagyja nyugton szívünket. Békéje örök kísértője minden békétlenségnek, szelídsége minden háborúságnak. A karácsonyi ünnep külsősége mit se ér e tiszta, ártatlan és egyetemes szeretet nélkül. Vajon valaha is meg fogja teremni valódi gyümölcseit közöttünk?

Nagy László: A karácsonyfás ember
(részlet)

Jött szembe velem egy megviselt katonaköpeny a Világháborúból. Sovány ember köhögött benne s hirtelenül tétova lett. Lehet, a Kisjézust vélte sétálni a havon, hiszen a világító templomban őérte zengtek éppen. Közelebb érve rámismert az ember, leguggolt elém, kitárta a karját: Hová iparkodsz, Zászló? A kovácshoz, mondtam. Erre kigombolta köpenyét, engem pedig belülre gombolt, átlőtt, sorvadásos tüdeje fölé, a kisbaltához, mert az volt a belsőzsebében. Hörgésben, fujtatásban, szívdobogásban így vitt hazáig, az ágyba. Később az ablakból láttam a ziháló embert, jött az erdőből, hóna alatt jókora borókafenyővel, mintha zöld lovon lovagolna a hóesésben.

Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatja vére szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.

Tamási Áron: Gazdag erdélyi karácsony
(részlet)

A karácsony gyermekké változtat közéleti férfiút, gyárost, bankárt, tudóst, politikust, írót és munkást végig az élet frontján. Csupán a kritikust és a papot hagyja meg hivatásának magaslatán. Minő üde, örvendetes érzés, amikor a gyermekké változott ember hiszi és tudja azt, hogy az Angyal bizonyosan elhozza, amire legnagyobb a szükség. S ímé, ha hittünk benne, meg is tette. Mert soha olyan gazdag angyali áldás nem hullott Erdélyre, mint az idén. Mindenkinek elhozta, amire legjobban szüksége volt, vagy aminek hiányosságát nyűgösen érezte ő maga, sőt igen sokszor még az a közösség is, melynek boldogításán serénykedni látszik.

Mindenekelőtt el kell híresztelnem a magam nagy örömét. Mert nekem végre egy töltőtollat hozott az Angyal, hogy azzal az ő útjait és erdélyi ajándék-hordását megírjam.

Bertha Bulcsu: Az olajzöld teherautó

Besnyő Mária nem irtózott a munkásszállástól, hiszen olcsó volt, fűtésre, világításra, meleg vízre soha nem fogyott pénze, de a karácsonyt azért máshol kívánta eltölteni. Kis fenyőfát vásárolt, üvegdíszeket, csillagszórót, szaloncukrot, gyertyákat, Gézának nyakkendőt és egy irattárcát. Élelmet is vett, főleg füstölt sonkát, tormát, mert Géza a húsételeket szerette. Esténként a portán didergett, és kitartóan várta Árki Gézát. Az idősebb nők már élcelődtek vele: „A sofőr Géza alighanem talált magának egy melegebb macskát… Hóvihar, miegymás… Átfáznak ám a sofőrök…” Besnyő Mária csak nevetett a megjegyzéseken, belsejét egy novemberi mondatocska melengette. Árki Géza ugyan akkor is sietett valahová, de nevetett, és utánaszólt a teherautó ablakából: „Na, Mari, az idei karácsonyt együtt töltjük…” Árki Géza magas, szőke férfi volt, harmincöt körüli, de néha negyvennek látszott. Az overallját maga vasalta, tiszta, kék munkaruhájában nem is sofőrnek hatott, hanem repülőtisztnek. A beszédje egy kicsit durva volt, de ha némán, mosolyogva megállt, mindenki azt hitte, hogy finom ember, nem is sofőr, hanem művezető vagy mérnökféle. Besnyő Mária öt éve szeretett bele, s azóta nem járt haza a szüleihez a hétvégeken, sokszor még az ünnepeket is Árki Gézával töltötte.

Csukás István: Szegények királya lettél
(részlet)

Áhítatom, sóvárgásom gyermeki volt és teljes, ajándéknak számított a hazaérkezés, a betoppanás, a sült kalács illata és anyám öröme! Nem tudom, milyen volt a gazdagok karácsonya, ma sem nagyon érdekel. Csak azt tudom, hogy milyen volt a szegényeké. Én úgy éreztem, s ma is úgy érzem derűsen, hogy tökéletes volt. A legtöbbet kaptuk, adtuk: a szeretetet! Hogy is mondjam, hogy érthető legyen? Mi gyerekek a szegénységet természetesnek fogtuk fel, abban éltünk, és nem nagyon éreztük, hogy más is lehetne. Cipőnk-ruhánk volt, ha néha foltozott is, ettünk is, mint más, hiszen körülöttünk mindenki szegény volt. De a világunk egyáltalán nem volt csonka vagy szűkös, hiszen minden más egyebünk megvolt: a szívünk, az eszünk, a kedélyünk! Talán egy picit elevenebb, mohóbb is, talán egy picit jobban örültünk mindennek. S volt, amiből többet kaptunk, ami kimeríthetetlen bőségben áradt felénk: a szeretet! Mert talán mégiscsak van igazság a földön, hogy a szeretet pótolni tudja a hiányzó kincseket.

Gyurkovics Tibor: Angyaltalan
(részlet)

Grácikám, mandzsúriabéli rokonom, kérlek, most karácsonytájt emlékezz hozzám és hozzánk való jóindulatodra, s nézz utána kezdő kérdésemnek.

Ugye, van odafönt angyal? Nemcsak mese az egész? Ugye nem kell végleg angyal nélkül élnünk? Rosszkedvünk telét egyetlen tündérmosolygással tündöklő nyárrá változtathatja át?! Idézd ránk a gyermekkor belső ragyogását, emberi tartásunk líráját oly csodálatosan megelevenítő amerikai Thomas Wolfe regényének hipnotikus címét: „Look Homeward, Angel!” „Nézz vissza, Angyal!”

Hubay Miklós: Advent, Magyarország, 1995
(részlet)

A Stille Nacht, heilige Nacht andalító dallamára ébredek. Utána jó néhány amerikai karácsonyi dal. Gospelek. Egyik szebb, mint a másik. Egy idegen énekesnő magyarul elénekli a Mennyből az angyal…-t. Elfogadhatóan jó magyar és hozzá kedvesen amerikaias kiejtéssel.

A hanglemezboltok karácsonyi kínálata ez most a rádióban. A karácsonyi magyar népénekek nagy kincstárából, úgy látszik, ezúttal semmit se kínálnak. „Csordapásztorok, midőn Betlehemben…” „Most kinyílt egy szép rózsavirág…”

Mi is van még? Sepri ki az én lelkemből a valamikor oly drága dallamokat a Nagy Amnézia.

Jékely Zoltán: Római harangok
(részlet)

Ha nem kérdeztem volna meg a naptárt, ha az emberek nem emlegették volna minduntalan, nem hittem volna el, hogy itt van a karácsony. Megszoktam, hogy a karácsony nagy havat, elérzelmesedett családtagokat és friss fenyőszagot jelentsen; hogy lehessen hát karácsony nélkülük? Szenvedtem, mint az útszéli koldusok, mint mindenki, aki úgy érzi, hogy kimaradt valami szép játékból, vagy nélküle suhan tovább egy drága hintó…

Jókai Anna: Hepiend
(részlet)

– Nálunk mennyezetig ért a karácsonyfa… Hosszú levelű ezüstfenyő. Talán már ki is pusztult az a fajta, az idén sem láttam. És angyalhaj… Amikor körbetekertük vele az ágakat, olyan volt, mint a pálcára tekert vattacukor… tudod, amit a búcsúban árultak, az a ragadós…

Benedek adogatta a „kötözött krémszalont”. Égig érő fenyő! Ó, hogyne! A csarnokban huszonnegyedikén hétig tart az üzlet. Fél nyolckor cipelték haza az elhullajtott gallyakat. Ötliteres befőttesüvegben tették az asztal közepére. A csokoládét, fondánt köré szórták. „Minek ráaggatni már?” – kérdezte a mama, és mosta földszínű kezét, könyékig feltűrt ruhában. – „Megesszük, így is, úgy is… sok cécó, hülyeség.”

– Hiába. Úri család – mondta Benedek gúnyosan. – Túl sokat hallottam róla…

Kormos István: Árnyékból ragyogó
(részlet)

Néhány évvel ezelőtt, amikor magam is „átkozottnak” hittem az életem, Ottlik Gézáéknál töltöttem a Szentestét, betolakodva – igaz; hívásra – a baráti karácsonyfa alá, ahol ajándék volt a nevemre címezve; sültet, kalácsot ettem, Martinit, bort, pezsgőt ittam, kaptam Gyöngyi Buda-, s Pest-híres feketekávéjából, játszadozhattam a fölfüggesztett aranydiókkal, sőt Metzengerstein, a magyar nevű cica is leereszkedett hozzám, amit a háziakon kívül nem sokan mondhatnak el magukról. Mondhatom, békebeli, azaz gyerekkori karácsonyeste volt.

Parti Nagy Lajos: Angyal és vonóhorog
(részlet)

Nem tudok, alig tudok ráhangolódni, holott közeledik az ünnep, valóban a legnagyobb, merthogy a legcivilebb, merthogy a szereteté. S tán ez volna a legnehezebb, egy velőszürke hétfő reggel cvideréből és tompájából fakasztani ki azt a bizonyos szeretetet. Meglátni abban, ami van. Mivel eléggé hétfőreggel vagyunk mindahányan. Citromból narancslevet facsarni, hogy az lehetőleg mégse legyen hazugság. Valami narancsfélét csinálni ebből a reggelből. Én már nagyon szeretem, ha karácsonykor süt a nap.

Szabó Magda: Elveszett a báránykája
(részlet)

Persze az volna illendő, ahhoz szoktak az olvasók, azt kellene megírni, a szépséges, évente egyszeri mennyei látomást, amelynek azért olyan szikravető a varázsa, mert egyetlen eleme se szúr az újságot átlapozók körme alá, eleve ismertek reális, irreális elemei, s még a nem keresztény része a földnek is elfogadja az ünnep leglelkét, a szeretet adni-kapni vágyó igényét, a békésszívűeknek járó általános jóakaratot. Írná az író is ünnepi cikkét, belső világától igazán nem idegen az évente ismétlődő örök-gyönyörű ugyanaz, a szent jászol, a szent család, a betlehemi csillag üzenete. Lakásában legféltettebb tárgya száz forintot sem ér, az Ecseri piacon találta, csaknem húsz évvel ezelőtt, csorba tányérok és gyanús villák társaságában vette észre e poros falapot, amelyre egy ki tudja, mikor élt dilettáns képet álmodott. Az ismeretlen mázoló és a család nélkül maradt író egymásra ismertek, el se válnak többé, pedig az író hajdani iskolájában tanítottak annak idején művészettörténetet és természetes ízlése anélkül is elveti a giccset, de az ismeretlen amatőr Isten különös csodájából hirtelen az írónak szóló üzenetté mázolta a sablont, s szándéktalanul elébe villantotta múltját, jelenét, jövendőjét. A falapra festett képen palakék téli tájon távoli ház a hóban, lisztes a homály, csak sejlik a messzi épület, amelynek egyetlen ablakából fény világít. Az odavezető, egyébként tökéletesen néptelen úton egyetlen utas, valaki, vándor, rokon, ki tudja, ott iparkodik a hóban, előredől, fáradt lehet, nyilván régen gyalogol. Az író mindjárt ráismert a szülői házra, amelyet évtizedekkel ezelőtt lerombolt a városrendezés, a fényből se volt nehéz kielemeznie, karácsony van, odabenn a család, amelynek minden tagja porlad már, s egyetlen üres hely van a rézcipős asztalnál, rá várnak odabenn, mert nélküle nem szokták megrázni az ünnepet köszöntő csengettyűt. Az úton meg senki idegen. Ő az, aki lépdel.

Szakonyi Károly: Még négyen jöttek
(részlet)

Én akkor a tizenkettedik évemben jártam, és még kíváncsian vártam a fenyőfa gyertyáinak meggyújtását, a csillagszórók szikrázását, vártam az ajándékokat; s amikor végre bemehettünk a szobába, még tudtam érezni az ünnep örömét, és azt hiszem, kicsit érezte anya és apa is, a nagymama is kapott valami meleg holmit; megcsókoltuk egymást és minden jó volt – az, hogy ünnepélyes hangulatban ültünk asztalhoz, az, hogy a kályhában pattogott a fa, és a meleg édeskés szaga betöltötte a szobát; jó volt a borleves, meg a hal, melyet más napokon anya soha nem készített, ragaszkodtunk ahhoz, hogy ez az étrend a karácsonyt szolgálja. Vacsora után anya almát, diót és süteményt tett az asztalra; apa bort töltögetett a poharakba. Az első koccintások után szivarra gyújtott. Szivart is csak karácsonykor szívott, máskor soha; köhögött tőle, de ez is az ünnephez tartozott. Mi nógattuk, hogy meséljen, szívesen tette; régen és sokszor hallott történeteit kértük újra, mondja el azt, amikor kalapot vettek gyerekkorában egy búcsú előtt, vagy azt, hogy tizenhatban hogyan vitték ki a katonai fogdából egyenesen a frontra. Kicsit nevetett, pöfékelt a szivarjából, hátradőlt a széken, és igyekezett színesen, aprólékosan elmondani az ismert történeteket. Ő maga is nagyon élvezte, újabb részletek jutottak eszébe, s mi hallgattuk, diót törtünk közben, majszolgattuk és bort kortyoltunk, mert karácsonykor nem kellett lefeküdni éjfél előtt, előttünk állt a bőséges éjszaka. Később a bor szelíd mámorában énekelni kezdtünk, halkan, előbb egy karácsonyi dalt, aztán mindenkinek sorba a kedvenc nótáját. Nevettünk, hogy melyiket mondja kedvencének anya, vagy nagymama, s mindez nagyon jó volt.

Szabó Magda: Mikor kapar a farkas
(részlet)

Életem legválságosabb karácsonyát New Yorkban töltöttem. A férjem a megérkezésünket követő napon infarktussal kórházba került, én meg az életemre annyira jellemző fordulatok egyikét éltem, amikor valami régi vágyam teljesül, de úgy, hogy bár ne tette volna. Gyerekkorom óta vágytam rá, hogy egyszer a Broadway egyik hoteljében lakhassam, méghozzá valami csillogó, ünnepi időszakban, hát az óhaj teljesült. A Time Square-re nyíló, tizennyolcadik emeleti szállodai szobából jobban már nem is láthattam volna a Broadwayt, épp csak se kedvem, se időm nem volt az üveghez állni. Mire én egész napi ott-tartózkodás után késő este hazaértem a szívkórházból, már csak a töprengésre futotta, ha bekövetkezik a csapás, melynek elkerülése lehetőségével még csak nem is biztattak hetekig, milyen lehet a családtalanok élete. Ebben az egyszerre brutálisan elsődleges, ugyanakkor merőben irreális időszakban ismertem meg a harmadik generációs olasz Amarto urat, a kórház főrendészét, aki az épületben való tartózkodásra jogosító kórházi belső útleveleket állította ki a látogatóknak, s aki, míg naponta végigélte, ahogy egyre dúltabb arccal várakozom a folyosón, hogy bemehessek a betegemhez, ráérzett tökéletes magányomra. Én voltam az egyetlen olyan látogató, akit se nem váltottak, se nem kísértek.