1849. október 6-án az orosz segítséggel levert szabadságharcot követő császári megtorlás során Pesten kivégezték gr. Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt. Ugyanezen a napon a szabadságharc 12 tábornoka (Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knézich Károly, Lahner György, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly) és egy főtisztje (Lázár Vilmos ezredes) szenvedett vértanúhalált Aradon. Gróf Batthyány Lajost 1870. június 9-én temethették el nyilvános tiszteletadással, majd 1874. május 26-án helyezték el a Kerepesi temető mauzóleumában. Kivégzésének helyén 1926-ban avatták fel az örökmécsest. A véres megtorlásnak összesen 157 hazafi esett áldozatul, és számosan kényszerültek hosszú évekre belső vagy külső emigrációba. AZ ARADI VÉRTANÚK KIVÉGZÉSÉNEK NAPJÁt 2001-ben a 237/2001.(XII.10.) kormányrendelet alapján NEMZETI GYÁSZNAPpá nyilvánították.
A Jeles napok szerkesztősége
Gróf Batthyány Lajos, az első magyar miniszterelnök élete és vértanúi halála
(részlet)
E napokban üli az ország fővárosa s az egész nemzet, egyik legnagyobb s leghivebb fiának emlékezetét. Gróf Batthyány Lajos, az első magyar miniszterelnök az, kinek a szabadság és jog szent ügyében áldozatul kellé esni, kinek vértanúi halála, társaiéval együtt, örökre véres betűkkel jegyzé 1849. október 6-kát a magyar történet évkönyvébe. A véritélet golyói által átszegzett homloka s nemes szive, eredeti, mocsoktalan büszkeségökben állanak ismét a nemzet tudalma s a történet Ítélete előtt s pormaradványai, melyek két évtizeden át egy sirbolt rejtekében feküdtek, elvonva a nemzeti hála és kegyelet ovatiói elöl, most az őket megillető diszszel, hazáját szerető s a hazafi érdemet becsülni tudó nép ezrei által kisérve, helyeztetnek át ünnepélyesen és nyilvánosan a köztemetőbe, hol azokat a kegyelet minden alkalommal fölkeresheti és megkoszorúzhatja.
E napok kétségkivül nagy benyomást teendenek mindazok kedélyére, kik e nem annyira pompás, mint lelkesült ünnepélyességnek tanúi leendenek. Nem gyászfátyol, a dicsőség glóriája leng e koporsó fölött. Nem a boszu érzelmeit költi föl e ravatal látása; az elzajlott évek magasra verődő vészhullámai lecsillapultak már, s felettök a béke és megnyugvás napja ragyog. De a hivek és nagyok emlékezete nem vész el, nem halványodik meg, évek hosszú sora és változott körülmények hatása alatt; s a homlok, lemosva róla a vért, csak magasztosnak tűnik föl ismét, mint volt akkor, midőn hajolni nem tudott, s „sem a nép heve, sem a zsarnok fenyegető tekintete előtt meg nem rendült szilárdságában."
Mi Batthyány Lajos ravatalához s uj sírhelyéhez azon meggyőződéssel lépünk, hogy a jog és igazság túlél időt és vészeket; s ha balszenvedély, zsarnoki önkény, események hatalma felhőbe borithatja is egy időre napfénynél tisztább ragyogását, érvényét kivivja előbb-utóbb. S mikor a szenvedélyek visszatértek medrökbe, mikor a hatalom megvonult a jog korlátai mögé: akkor az elismerés azokat keresi föl, s a hála azokat koszoruzza meg, kik a viharban is egyenesen tudtak állni, s legalább megjelölték az igazság útját, minden irányban s minden ellenkező áramlat ellenében.
Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Damjanich Emíliának vigasztalásul
Vörösmarty Mihály: Előszó
(részlet)
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
Arany János: A walesi bárdok
(részlet)
Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.
„Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!
Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!”
Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.
"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.
Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.
De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:
"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.
Vörösmarty Mihály: (Setét eszmék borítják...)
(részlet)
adj nekem
Hitet, sejtelmet, egy reménysugárt,
Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem.
Vörösmarty Mihály: Átok
(részlet)
Kezében volt az ország szíve, kardja,
S ő mint pofon vert, megrugdalt inas,
Feladta gyáván mind e drága kincset,
Bérért vagy ingyen, mindenképen gaz.
Vörösmarty Mihály: Szózat
(részlet)
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Arany János: Letészem a lantot
(részlet)
Letészem a lantot. Nyugodjék.
Tőlem ne várjon senki dalt.
Nem az vagyok, ki voltam egykor,
Belőlem a jobb rész kihalt.
A tűz nem melegít, nem él:
Csak, mint reves fáé, világa.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Más ég hintette rám mosolyját,
Bársony palástban járt a föld,
Madár zengett minden bokorban,
Midőn ez ajak dalra költ.
Fűszeresebb az esti szél,
Hímzettebb volt a rét virága.
Hová lettél, hová levél
Oh lelkem ifjusága!
Nem néztetek erőst, hogy szolgáljátok,
Ki fényesen majd jutalmazni tud,
Akit szolgáltatok egy árva hon volt,
Im sírotokra emlékkő se jut.
Tompa Mihály: A madár, fiaihoz
(részlet)
Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek …
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Arany János: Rendületlenül
(részlet)
Szeretni a hont – ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad…
És – kebleden be-vérző honfiseb –
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!
Hallottad a szót: „rendületlenül?”
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, –
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
– Szirt a habok közt – hűséged megálljon!
Arany János: Magányban
(részlet)
Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér – a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.
Oláh Gyula: Oláh Gyula visszaemlékezése: október 6-a 1849-ben Aradon
(részlet)
Dies irae. Borzasztó nap. Az 1849-i október 6-a minden emberséges ember mély gyászának a napja volt Aradon.
Azóta ötvennégy év telt el. Hosszú idő. Ma már csak kevesen élnek azok közül, akik annak a borzasztó napnak részleteire emlékeznek. Én Aradon laktam, tizenhárom éves fiú voltam már akkor. Megmaradt emlékezetemben. Mintha most is látnám a kilenc tábornokot egy sorban a bitófán függeni, és a négy agyonlőtt vértanút az aradi vár sáncában holtan feküdni. Emlékezetem visszaszáll azokra a messze időkre, és ma, annak a gyászos napnak évfordulóján elmondom azokat, amiket abban az időben láttam.
Lázár Vilmos levele feleségének
(részlet)
Arad, október 5-én 1849. estve
Kedves szentem, egyetlen Marim! Mindenem e földön! – Egy sejtelem mondja nekem, hogy holnap reggel, mielőtt még egyszer láthatnálak – elvérzettem – és velem több becsületes, derék bajtársaim! Marim! Te, aki szívem minden hézagját bírtad, Te magad maradsz e földön. – Te voltál mindenem, Te leszesz utolsó sóhajtásom. – De marad még neked egypár jó embered, és az én és a Te szegény gyermekeid. Ezekben találd fel minden földi boldogságodat, ezekben összpontosítsd szeretetedet, és az Isten kebledbe fogja önteni a vigasztalás malasztait – és arra törekedj is, ezt kívánja nyugodalmam a másik világon, melynek rejtélyei előttem nemsokára megnyílnak!
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai
(részlet)
A túlvilágról
A mellékletben odacsatolt iratok voltak Jenő levelei.
Az Ödönhöz írt levél így szólt;
„– Kedves Edmund!
Én ma bevégzem azt, amiért éltem; meghalok elveimért.
Ne sújtson le ez eset; én felemelt fővel állok előtte.
Itt hagyom áldásomat, s magammal viszem hitemet.
Kiömlő vérünk nem hull háládatlan földbe; arany boldogságot fog az teremni egykor hazánknak, az emberiségnek.
Ti csendesen fel fogjátok építeni a romokat, amik most a mi fejünkre szakadtak.
A hajó kormánya ismét kezetekbe fog kerülni, elébb vagy utóbb.
A mi sírköveink lesznek a jel, hagy ott szikla van, amerre nem kell a hajót kormányozni.
Én sorsommal kibékülve halok meg.
Jó nőmet, két kis gyermekemet van kire hagyjam; egy oly jó testvér mellett, mint te vagy, nincs miért aggódnom sorsuk felett.
Törüld le Aranka könnyeit , kis Bélát, kis Edömért csókold meg helyettem, s ha kérdik egykor a gyermekek: hol vagyok? mondjad: szívedben vagyok!
Mondjad, otthon vagyok – anyám házánál vagyok – a haza sírjában vagyok.
Te pedig légy férfi, és ne hagyd el magadat!
Élj családunknak, kit tartson meg sokáig, és hazánknak, kit tartson meg örökké az Isten.
Testvéred Eugen.”
Kossuth felvételen rögzített 1890-es beszéde
A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni.
Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, 's a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; 's buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen!
Illyés Gyula: Jegyzőfüzet
(részlet)
Október 6
Kezét – mert ő ölt, maga a király –
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Így kezdett lenni Ferenc Józsefe.
Ady Endre: Október 6.
(részlet)
Az aradi Golgotára
Ráragyog a nap sugára,
Oda hull az őszi rózsa,
Hulló levél búcsucsókja;
Bánat sír a száraz ágon,
Ott alussza csendes álmát
Az aradi tizenhárom.
Faludy György: Október 6.
(részlet)
A vesztőhelyre sáros út vitt
és kikericsek kékjei.
Száz év, s meghaltam volna úgyis –
vígasztalódott Vécsey.
Láhner György sírt s a földre nézett,
Damjanich szekéren feküdt,
Leiningen felmentő honvédek
árnyát kereste mindenütt.
S a táj olyan volt, mint a fácán:
tarlók, fák vérző foltjai,
és ők tarkán, libegve, hátán:
elhulló, bús-szép tollai.
Simonyi Imre: Rendületlenül
(részlet)
S ha másként nem - hát legbelül:
hazádnak rendületlenül!
S ha restelled, hogy hangosan;
Nehogy meghalja más kívül?
Hát szakálladba dörmögd hogy:
Nincs hely számodra e-kívül.
Tóth Árpád: Arad
(részlet)
Ó, fájó büszkeségem s vigaszom,
Arad, - édesbúsan szivembe vág,
Hogy bölcsőm s szent bitóid egyazon
Erdőid bús fájából ácsolák...
„Lehullott a rezgő nyárfa...”
Nem.
Nem ezüstszínű most a levele.
Feketén hull a fákról a levél,
S a föld, amelyre hull,
Kemény, mint a koporsó fedele.
Hallottátok: így szól a rendelet:
Gyászolni ne merjen ma senki sem,
Senki ne merjen ülni ünnepet,
Mert a nép, melynek e nap ünnepe volt:
Csak volt...!
Halottnak -- hallgatás;
De a hamu alatt,
Valahol mélyen -- izzik a parázs!
