Keress

Csoóri Sándor: Emlékezés 1956 novemberére
(részlet)

Talán még egy rám szegezett
mesterlövész-ujj is elég lett volna.
Elég, elég s én rögtön bevallom,
hogy a vértanú-ország
minden körözött halottjára
hasonlítok,
s hiába indulok el
észak felé vagy dél felé:
nincs kiút magamból.
Nincs, nincs semerre,
hisz még a versekben is
maszatos tankok és szétzüllesztett,
rühes rózsakertek állják el utamat.

Faludy György: 1956. november
(részlet)

Majd: osztrák lámpák, mentőkocsik, szendvics,
         mosolygó, piszkosszőke
járőr. Mögöttünk puskaszó, sötétség,

         remények temetője.
Furcsa haza. Az ember fellélegzik,
         mikor kiér belőle.

Nagy László: Varjú-koszorú

Sortüzek döreje szédít,
szív szakad és vakolat,
gyász-szalagok közt az Édes
már megint sírvafakadt.

Fél a fű, a vézna füst is
ijedten legöndörül,
félelem dobog a házban,
a tájban körös-körül.

Fekete bársony-koloncok
örvényét veti az ég,
varjú-koszorú fölöttem,
rajtam hideg veriték.

Vas István: Az új Tamás
(részlet)

Halottak napja. A határon át
Özönlenek idegen katonák.
Magyar vagyok.
És nem vagyok többé Kettős, csak egy,
Bizonyosság dobbantja szívemet,
S értelme lett a nem értett igéknek:
Te vagy az út, igazság, az élet.

Csoóri Sándor: Illyés Gyula 1956-os felhívása a világ íróihoz
(részlet)

1956. november 3-ika délutánján a Bölcsészkar hallgatói két írót hívtak meg viharosnak ígérkező nagygyűlésükre: Déry Tibort és engem. A szenvedélyes eszmecsere után nem az Írószövetségbe mentünk vissza Rákosi egykori golyóálló autóján, hanem a Parlamentbe siettünk. A legutolsó órák, percek híreit akartuk megtudni barátainktól: Losonczi Gézától, Heltai Györgytől, Nagy Imre külügyi helyettesétől s bárkitől, aki többet tud nálunk. A hírek hamleti tétje az volt: kimennek-e a szovjet csapatok Magyarországról, vagy pedig ránk zúdulnak-e és beletaposnak mindnyájunkat a betonba?

Az I-es kapun engedtek be bennünket s alig indultunk föl a lépcsőkön, Illyést láttuk lefelé jönni dühöngve, szitkozódva. Déry kérésre elmondta, hogy a világ íróihoz írt francia nyelvű felhívását kellett volna fölolvasnia a Rádióban, Tildy Zoltán azonban megtiltotta neki. „Még mindig vannak gyávák és hazaárulók” – toldotta meg szavait az ismerős illyési szemvillanással.

Egy lángban álló férfi búcsúzott tőlünk és a Parlamenttől.

Lehetséges, hogy az itt közölt felhívás stílusában azért nem fedezhetjük föl az összetéveszthetetlen illyési hanghordozást, mert ez a szöveg csupán fordítás? A franciául írt felhívás fordítása?

Egyelőre ez a föltevés látszik a legvalószínűbbnek. Végül is kinek volt több európai rangú íróbarátja, íróismerőse, mint neki? Különösen a franciák között! S ki tudott úgy az egész magyarság nevében egyszerre hitelesen és franciául megszólalni, mint ő? Egyszerre a kétségbeesés nyelvén és a méltóságén.

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
(részlet)

Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!

Petri György: 1956
(részlet)

Én nem koszorúzok és nem adok
interjút. Személyes kapcsolatom van
Nagy Imrével, annak ellenére,
hogy sohasem találkoztam vele. Sajnos.

Márai Sándor: Mennyből az angyal
(részlet)

Mennyből az angyal – menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Faludy György: Nagy Imre
(részlet)

Mi adta néked a nyugalmat?
Hogy tudtad: hallgatnak, míg hallgatsz
és azt is, hogy a század titkát
te oldottad meg félúton?
S mi növesztett oly nagyra téged?
Bölcs bátorságod? Tisztességed?
Batthyányhoz hasonló véged?
Hogy te vagy fajtánk példaképe
a holtak élén? Nem tudom.

Zalán Tibor: Ékezet. Apámnak
(Huzella Péternek, aki akkor hét éves volt)

Arra a napra még azért is emlékezem,
megakadt a szemem egy furcsa nagy ékezeten
persze nem az volt, csak a szemem csalta meg akkor az este
a magasban lengett egy akasztott ember, s a teste
lábánál fogva lógatták fel még délután
láttuk, hogy ütötték, tombolt a nép Óbudán
aztán elvonszolt valaki onnét-most menj haza gyermek-
és én rohantam utcákat és énbennem harangok vertek.

Apám az ablaknál állt és kifelé bámult,
Olyan volt, mint aki éppen a holdra kirándult.
Én meséltem, meséltem, ő pedig semmit sem értett
És nem értettem én sem, hogy miért nem néz rám és miért nem kérdez.
Később még átjött a szomszédék lánya a Klára,
Valami húst hozott, s kevés kenyeret vacsorára.
Apám csak morgott, csak morgott,
Hogy azok is emberek voltak,
Bár rohadtak, szemetek, most mégis csak emberi holtak.
-Tudod, a lényeg, hogy ne alázz meg soha senkit.
-fel-alá járkált és a végén csak kibökött ennyit
és hallottuk messziről dübörgőn jönnek a tankok,
ő leült, s a zongorán leütött pár fáradt hangot.

A csillagos tankok csak jártak az utcákon át,
Én láttam, hogy belőtték szemközt a ház ablakát
És emlékszem anyámra, sápadtan könyörgött akkor
Hogy ne állj már közel az ég szerelmére az ablakhoz!
Később apámnak mégiscsak meggyűlt a baja velük,
Hogy munkástanács, meg ő azért ott volt mindenütt.
És sokáig hallgatott otthon a nagy fekete zongora,
S mi féltünk, hogy nem talál vissza már hozzá-hozzánk soha.

Arra a napra én épp nagyon emlékezem.
Csak jártak a csillagos tankok lent nagy mérgesen,
És olyanok voltak, amilyennek őket elgondoltam,
De nem tudtam örülni. Riadt és megbántott voltam.

Illyés Gyula: Haza, a magasban
(részlet)

Jöhet idő, hogy emlékezni
bátrabb dolog lesz, mint tervezni –
bátrabb új hont a mult időkben
fürkészni, mint a jövendőben –?

Mi gondom! – áll az én hazám már,
védőbben minden magasságnál.
Csak nézelődöm, járok, élek,
fegyvert szereztem, bűv-igéket.

Már meg is osztom, ha elmondom,
milyen e biztos, titkos otthon.
Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit,
köréd varázskör teremtődik.

Ha új tatárhad, ha kufárhad
özönli el a tiszta tájat,
ha útaink megcsavarodnak,
mint giliszta, ha rátapodnak:

te mondd magadban, behunyt szemmel,
csak mondd a szókat, miktől egyszer
futó homokok, népek, házak
Magyarországgá összeálltak.

Dühöngő folyók kezesedtek,
konok bércek – ezt ne felejtsed,
ha megyünk büszke szájjal vissza,
mint várainkba, titkainkba.

Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet,
nem ölhet, mi csak ölne minket,
mormolj magadra varázsinget,
kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.
 

Tompa Mihály: A madár, fiaihoz
(részlet)

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek …
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Arany János: A walesi bárdok
(részlet)

Fegyver csörög, haló hörög,
  A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
  Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
  Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
  Király, te tetted ezt!

Arany János: Magányban
(részlet)

Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér – a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.

Arany János: Rendületlenül
(részlet)

Szeretni a hont – ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad…
És – kebleden be-vérző honfiseb –
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!

Hallottad a szót: „rendületlenül?”
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, –
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
– Szirt a habok közt – hűséged megálljon!