Az Országgyűlés a 41/2012. (V. 25.) számú határozat alapján 2012-ben november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította. 1944 őszétől a szovjet fegyveres erők közel 800 000 embert hurcoltak el Magyarországról kényszermunkára, illetve száműzetésbe a Szovjetunióba, s a GULAG (Javítómunka-táborok Főigazgatósága) lágerekben tartották fogva őket több évig, akár évtizedig. Közülük közel 500 000 hadifogoly volt és több mint 200 000 civil személy, akiket az utcán, véletlenszerűen fogtak el. Azt mondták nekik, hogy egy kis munkára, „malenkij robot”-ra viszik el őket, azonban több évig raboskodtak embertelen körülmények között ők is. A táborok megtalálhatóak voltak szerte az országban, leghírhedtebbek a szibériai, és a sarkkörön túli lágerek. Közös jellemzőjük, hogy a rabok a szovjet gazdaságot építették monumentális beruházásokon dolgozva, napi 10–14 óra munkával, főleg bányákban, erdőirtásokkal, vasútépítéssel, kegyetlen természeti és egyéb körülmények között, a megfelelő ruházat hiánya, minimális élelmezés mellett, brutális őrök felügyeletével. A halálozási arány sok táborban a 80%-ot is elérte. A túlélők – akiknek száma óvatos becslések szerint 400 000 lehetett – első csoportja 1953. november 25-én érkezett vissza Magyarországra. A GULAG-táborokat hivatalosan 1960. január 25-én szüntették meg.
A Jeles napok szerkesztősége
Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja (részlet)
Fordította: Wessely László
Reggel ötkor – mint mindig – a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen, és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni.
A kongatás véget ért, kint éppoly vaksötét volt, akárcsak az éjnek idején, amikor Suhov felkelt, hogy a küblihez menjen; az ablakon át csak három lámpás fénylett sárgásan: kettő a zónában s egy a táboron belül.
A barakkot valami oknál fogva még nem nyitották ki, s nem hallatszott, hogy a naposok rúdra akasztották volna a küblit, hogy kivigyék.
Suhov sohasem aludta el az ébresztőt. Mindig idejében felkelt, így a munkába indulásig maradt másfél órája, ami az övé és nem kincstári, s aki jól ismeri a táborban a dörgést, mindig kereshet valamit: egy régi kabátbélésből huzatot varrhat valakinek a kesztyűjére; valamelyik jómódú brigádtagnak egyenesen a priccséhez viheti a száraz nemezcsizmát, hogy ne kelljen ott topognia mezítláb a nemezcsizmák halmaza körül, míg kiválogatja a magáét; vagy bejárhatja gyorsan a raktárakat, talán valahol hasznát veszik, felseperhet, vagy ide, vagy oda szállíthat valamit; elmehet az étkezőbarakkba is, összeszedheti halomba a bádogtányérokat az asztalról, és behordhatja az edénymosogatónak – ezért is leesik némi ennivaló, persze ott sok a vállalkozó, csak úgy nyüzsögnek, nem lehet szabadulni tőlük, de ami a legfontosabb: ha a tányérban akad holmi maradék, az ember nem állja meg, és kinyalja. Suhov azonban jól megjegyezte első brigadérosának, Kuzjominnak a szavait. Öreg, dörzsölt táborlakó volt, ezerkilencszáznegyvenháromban már a tizenkettedik évét ülte, és a frontról akkor érkezett utánpótlást egy erdei tisztáson, a tábortűz mellett, így oktatta:
– Itt, fiúk, a tajga törvényei uralkodnak. De itt is élnek emberek. A táborban azok pusztulnak el, akik kinyalják a tányért, meg akik az ambulatóriumba vetik a reményüket, no meg akik a komának járnak besúgni.
