Keress

Nádas Péter: Az égi és a földi szerelemről
(részlet)

Apollodórosz, akit Phaléronból jövet Glaukon szólított meg az athéni úton azzal a kéréssel, hogy számolna be néki, miféle beszédek hangoztak el a szerelemről azon a bizonyos vacsorán, amelyen Agathón, Szókratész, Alkibiádész, és még sokan mások beszéltek, bizonyára azért nem kéreti magát sokáig, mert erősen érdeklődik a téma iránt. Ki ne érdeklődne iránta? Aki szerelmes, azért érdeklődik, mert kíváncsi, miként viselkednek mások ebben a kivételes állapotban, aki pedig éppen nem szerelmes, legalább beszélni vagy hallani szeretne róla, mert mások szava arra a kivételes élményre emlékezteti, amiben akkor is reménykedik élete fogytáig, ha már részesült belőle, s akkor is, ha nem részesült.

Epiktétos kézikönyvecskéje
(részlet)

Ha közönséges emberek között valamilyen bölcseleti elv kerül szóba, akkor általában hallgass, mert nagy a veszély, hogy elhamarkodottan kiadod azt, amit még meg sem emésztettél. Mikor valamelyikük megjegyzi rólad, hogy semmit sem tudsz, s ez nem bosszant téged, akkor tudhatod, hogy már a bölcsesség kezdetén vagy. Hiszen a juhok sem viszik oda a pásztorukhoz a füvet megmutatni, hogy mennyit ettek, hanem a takarmányt belülről megemésztve kívül gyapjút és tejet adnak. Te se a bölcseleti elveid fitogtasd az avatatlanoknak, hanem azok megemésztése után tetteket mutass.

Szent Ágoston vallomásai: Harmadik könyv, VI. fejezet
(részlet)

Oh igazság, igazság! Mennyire lelkem mélyéből vágyódtam már akkor utánad, mikor folyton és minden vonatkozásban emlegettek előttem - üres szóval és temérdek vastag könyvben! Mit tálaltak fel ezeken a tálcákon feléd kívánkozásomnak? A napot, holdat, gyönyörű alkotásaidat, de mégis csak munkáidat s nem téged magadat! S még munkáid közül sem a legméltóbbakat! Mert ragyogók ezek ugyan és égitestek, de lelkes teremtéseid mégis előbbrevalók. S az én éhes, szomjas vágyakozásom nem azon, bár legelső, dolgaidat kívánta, hanem téged, Igazság, akiben "nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak" (Jak 1, 17) 

Apáczai Csere János: Az iskolák fölöttébb szükséges voltáról...
(részlet)

Pedig nincs rá ok, hogy akárki suttogjon, morogjon ránk valamely sarokból: hogy nagyon rakoncátlan a mi népünk, és nem becsüli nyers természete miatt a tudományokat. Én azt hiszem, utánoznunk kell itt Károlyt*, a frankok királyát, aki midőn népének szilajságát más eszközökkel nem tudta megfékezni, iskolákat szervezett, hogy az ifjúság szilaj természete megszelídüljön bennük a filozófia hatására. „Mert a filozófia, minden tudomány anyja, mi lehet más, mint az istenek ajándéka, aminek Platón tartja, vagy, amint én hiszem – így beszél Cicero –, az istenek találmánya! Ez tanított bennünket először is az istenek tiszteletére, azután az emberi jogra, mely az emberi nem együttélésében gyökerezik, továbbá a szerénységre és lelki nagyságra. Ez űzte el a homályt lelkünkről és szemünkről, hogy mindent világosan lássunk, magasabb rendű és alantasabb, első, utolsó és közbülső dolgokat. Szóval, úgy látszik, valami isteni erő ez, amiért annyi nagy dolgot véghez tud vinni.”

Bizony nagyon szép gondolat ez, méltó Platón és Cicero bölcsességéhez. De haj, szegény magyarok, legszerencsétlenebbek a halandók között! Mert ha a filozófia az istenek ajándéka és találmánya, nincs akkor velünk az istenek barátsága, nincs akkor nekünk őhozzájuk semmi közünk, hiszen a filozófia mitőlünk majdnem teljesen száműzve van. Ha a filozófia a tudományok anyja, nincs nálunk akkor semmiféle tudomány. Ha a filozófia végül olyan erő, mely az Isten tiszteletére, egymás közötti igazságosságra, mértékletességre és bátor helytállásra neveli az embereket, bizony nem csoda, ha Magyarország és Dácia* istentagadással, igazságtalansággal, mértéktelenséggel és állhatatlansággal van tele. Nem lehet csudálkozni azon sem, ha ebben az országban mindenféle bűn megtalálható, s ezek szüntelen harcban állnak a tisztességes erkölcsökkel, olyan bűnök, melyek közül némelyiket még a garamanták*, a szkíták vagy maguk az amerikaiak sem ismerik. De szeretném tudni, honnan van a mi házi tűzhelyeink körében is annyi gonosz család, annyi rossz családapa, családanya, rakoncátlan fiú, csalárd, verekedő és kegyetlen földesúr, ármányos és hűtlen szolga? És honnan vannak egyházunkban annyian a kereszténység alapelemeit sem ismerő, lelkipásztori álarcot magukra öltött papok, lomha hájtömegek, papi állásokkal üzérkedők, farkasok, bérencek? És az iskolában annyi élősdi éhenkórász, a tudományok híveinek álarcát magukra öltött üresfejű emberek, az iskolaügyek rókái? És az állami életben annyi megvásárolható bíró, Bileám-követő ügyvéd*, annyi igazságtalan per, méltatlan adóztatás, zaklatás, zsarolás? És a nép körében annyi panasz, siránkozás, sóhajtás és jajgatás? És mindenfelé annyi feldúlt ház, birtok és falu, romos város, piszkos utca, elcsúfított, ronda tér. És – hogy röviden megmondjam, ami a nyelvemen van – honnan van annyi nagyon rosszul intézett közügy? Onnan, hogy nincs nekünk, magyaroknak egyetlenegy akadémiánk sem, s így nincs hely, ahol tanítsuk és egyben sürgetőleg hangoztassuk az erkölcstant, mely megfékezi a bűnöket: az ökonómiát, mely igazgatja a családok életét; az orvostudományt, mely megőrzi az egészséget; a matematikát, mely városokat, utcákat, templomokat, palotákat és tornyokat emel; végül a filozófiát, mely gyökere minden tudománynak és mesterségnek. Nem is említem az ékesszólást és a történettudományt, sem a logikát, metafizikát, földrajzot, asztronómiát, optikát, zenét és kozmográfiát, melyeket összesítve filozófia néven foglalunk össze. Ennek alapos ismeretéhez senki el nem juthat, ha a felsorolt tudományágakban előbb becsületesen nem képezte magát.

Immanuel Kant: A vallás a puszta ész határain belül
(részlet)

A felvilágosodás az ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem az abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere aude! merj a magad értelmére támaszkodni! - ez tehát a felvilágosodás jelmondata.

Restség és gyávaság okozza, hogy az emberiség oly nagy része, habár a természet már rég felszabadította az idegen vezetés alól (naturaliter maiorannes), szívesen kiskorú marad egész életében, s azt is, hogy másoknak oly könnyű ezek gyámjává feltolni magukat. Kiskorúnak lenni kényelmes. Ha van egy könyvem, amely eszemül, egy lelkipásztorom, aki lelkiismeretemül szolgál, s egy orvosom, aki megszabja az étrendemet stb., akkor igazán nincs szükségem arra, hogy magam fáradozzam. Ha fizetni tudok, nem kell gondolkodnom, elvégzik helyettem mások ezt a bosszantó munkát. S hogy az emberiség legnagyobb része (s közte az egész szépnem), túl azon, hogy fáradságos, fölöttébb veszélyesnek is tartsa a nagykorúságig teendő lépést, arról már ama gyámok gondoskodnak, akik jóságosan magukra vették a rajtuk való felügyeletet.

Babits Mihály: Az írástudók árulása
(részlet)

A nemzetek sorsa és a tömegek megélhetése a Cselekedet embereinek kezére van bízva, és sohasem hallottuk a panaszt, hogy ez a kéz az Igazság tekintetei által túlságosan hagyta volna magát gyöngíteni. Tények és körülmények bonyolult kényszerei vezetik ezt a kezet; amik közt eligazodni az írástudó úgyis teljesen illetéktelen s napról-napra inkább az lesz. Rá kell bíznia az Élet biztosítását azokra, akiket illet, s meg kell maradnia a maga feladatánál, amely az Igazság nyilvántartása. Szava - ahogy már Kant is megmondta - nem sok gátat vethet az Élet elejébe, mely nem igen ügyel rá. Nem sokat árthat az Életnek avval, hogy beszél. De annál többet avval, hogy hallgat. Ha az Igazság és Szellem szava végkép elnémul a földön, oly boru szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja. A nemzetek életbenmaradása mások felelősségén nyugoszik. Az Igazság szellemének életbenmaradásáért az írástudók felelősek. Ez az a primum vivere, melyhez az írástudónak köze van.

Bertrand Russell: A nyugati filozófia története 
(részlet)

Egységes-e a világ és van-e célja? Halad-e valamiféle végcél felé? Valóban vannak-e természeti törvények, vagy csak mi hiszünk a létezésükben, velünk született rendszeretetünk okán? Az-e az ember, aminek a csillagász látja: parányi szén-víz vegyület, amely egy kicsiny, jelentéktelen bolygón éli hétköznapi életét? Vagy éppenséggel az-e, aminek Hamlet tekinti? Esetleg egyszerre mindkettő? Létezik-e külön méltó és méltatlan életmód, vagy mindenfajta élet egyszerűen hiábavaló? Ha van méltó élet, miben is áll az és hogyan érhetjük el? Öröknek kell-e lennie a jónak, hogy érdemes legyen a követésre, vagy elég-e, ha csak törekszünk rá, bár a világ könyörtelenül halad a megsemmisülés felé?
…
Nos, hát ilyen kérdések tanulmányozása – ha nem is megválaszolása – a filozófia feladata.
…
A tudomány megmondja, mit tudhatunk, tudásunk azonban csekély, s ha elfeledkezünk arról, mi mindent nem tudunk, érzéketlenné válunk sok olyasmi iránt, ami pedig rendkívül fontos. A teológia ezzel szemben azt a dogmatikus hitet sulykolja belénk, hogy azt is tudjuk, amit valójában nem tudhatunk, s ez agresszív türelmetlenséget kelt bennünk a világ iránt.

Ambiciózus remények és eleven félelmek közepette nehéz ugyan elviselni a bizonytalanságot, de mégis együtt kell élnünk vele, ha nem akarunk a mesék vigasztalásához folyamodni. Nem szerencsés megfeledkeznünk sem a filozófia által felvetett kérdésekről, sem arról, hogy illúziókba ringatjuk magunkat, ha úgy véljük, kétségbevonhatatlan választ adtunk rájuk. A mai korban a filozófia tanulmányozásának talán éppen az a legfontosabb feladata, hogy megfogalmazza: miként lehet élni bizonyosság nélkül, de mégis úgy, hogy a kétkedés ne bénítsa meg létünket.