A következő napot Didier irodájában töltöttem, ahol megbeszéltük és aláírtuk a szerződést, egyes részletekről tárgyaltunk, majd ittunk. Kora délelőtt még telefonált szállodámba Szilágyi Pista, egy kellemes, fiatal párizsi ismerősöm, és megkérdezte, feljöhet-e hozzám egy pillanatra? Szilágyi vagy harminckét éves, egyetemet végzett ember volt, tudomásom szerint a Department of State alkalmazottja, de hogy hol dolgozik és mit csinál, azt senkinek el nem árulta. Barátnőjével együtt jött fel. Barátnőjét Kelecsényi Évának hívták. Őt is régebbről ismertem Párizsból. Mindenki tudta róla, hogy fiatalon, 1944-ben Raoul Wallenberget kísérte autóján az újlaki téglagyár és az osztrák határ között. Azért, hogy zsidókat mentsenek. A zsidókat ekkor erőltetett menetben hajszolták az osztrák határ felé, és százával lőtték agyon a nyilasok.

Tegnap délelőtt, az autóbuszról leszállva, a Wallenberg-szobornál megálltam. Mellettem úgy a jó hatvanas éveit taposó férfi. Néztük, ki helyezte el a kék-fehér-piros szalagos koszorút. Minden további nélkül megszólít: hogy tudom-e, ki ez? Ez az ember – folytatja – tízezrek életét mentette meg 1944-ben. „És mégsem a németek tartóztatták le – mondja –, pedig nekik aztán lett volna okuk rá. De hiába – teszi hozzá –, akárhogy is, a német mégiscsak kultúrnép.” Meghökkenésemben éppen csak ellene tudom vetni, hogy ez a szobor éppenséggel mást bizonyít, hiszen ki elől mentette Wallenberg az életeket? „Igaz – feleli –, hát akkoriban tényleg, de azóta…” Majd zavartalanul, szinte diadalmasan: „Az oroszok viszont letartóztatták, elvitték Szibériába, és megölték.” – Eléggé eredeti interpretáció, de kétségkívül magán hordja az idők bélyegét.

Csináltunk Budapesten egy Wallenberg Társaságot. Egy svéd emlékére, aki a magyar fővárosban zsidók ezreit mentette meg a német és a magyar náciktól, majd a szovjet titkosszolgálat elhurcolta és megölte. Egyszóval hommage-ként egy európai emlékére, aki mint egy igazi regényhős, a lelkiismerete buzdítására szembeszállt a diszkriminációval, amely őt amúgy nem érintette volna. Tudta, amit egy írónak is tudnia kell, hogy mindig más emberek kerülhetnek a diszkrimináltak helyzetébe, hogy mindig más a kiközösített. Egyszer csak észreveszed, hogy a törvény nem véd. Megtörténhet, hogy az állam, a fegyveres hatalom körülkeríti, mellőzi, üldözi az állampolgárok egy csoportját. Mindig az ő hátrányukra döntenek, és mindig őrájuk jár a rúd. A többiek megszokják, és természetesnek, sőt helyénvalónak is tartják ezt; majd közmegrovásban is részesül a nem üldözöttek közül az, aki az üldözöttek pártjára áll. Az üldözöttet eleve bűnösnek nyilvánítják, és hogy ne védekezhessen, elnémítják. Még nem oszlott semmivé, még visszajár a diszkrimináció kísértete. Mint egy vírus, lappang egy darabig, majd újra támad. Minden okunk megvan rá, hogy az emberi méltóság világnézetét keressük. Wallenberg olyan ember volt, aki nem felsőbb utasításra jár el, hanem a saját erkölcsi kódexét követi. Egy ember, ha az igazáról meg van győződve, sokat tud tenni.