A jó utca felül nyitott hosszú szoba, amelyből kisebb szobák nyílnak. A jó városban a házon kívül is belső tér van.

A jó városnak van centralitása, központja, sűrűsödési góca. Nincs, ha minden az autóért van. Mi az elsőrendű látvány, az ember vagy az autó? Ha a városvezetés ahelyett, hogy a belvárost autómentes övezetté tenné, az autónak rendel mindent alá, akkor a polgárok a fenekük javára döntenek plebejus módon.

Szabad a lábat is elővenni; érdemes, mert az utca a jó városban érdekes talányok sorozata, fölkelti kíváncsiságomat, és ha sikerül fölkeltenie, akkor kedvem van élni.

A város életkedvet adhat és elcsüggeszthet, depresszióba nyomhat. Ha unom, ha nem várok semmit, ha csak a monotóniát mérem a lépéseimmel, ha csak lakásról lakásra kocsizhatom jó esetben, akkor butulok.

Minek élünk, ha valahol lakni-lenni közömbös, ha az érzéki emlékezetnek nincsen mibe kapaszkodnia?

A következő bizonyosságom megint egy park. Ezúttal a park. Csodálatosan szétszabadalt levegő, bokrok ábrái, brutálisan szép kőfelületek, magabiztos lépcsősorok, a semmitmondás királyi fensőbbségében. Ez gyönyörű – mindig és mindenütt. Napok múlva tudom meg, hogy a Belvederében jártam.

Lassan-lassan már térképet is vásárolhatok. A nyomás kezd szétfoszlani, a város kezd alakot ölteni bennem. A Stefanskirche idáig csak az ösvény tengelye volt: ezentúl már nyugodtan szemügyre vehetem valóban páratlan személyét, s ha úgy adódik, magam is megbújhatok a köpönyege alatt.

Már tudom, hogy hol van a belváros, érzem a Ring vonalát, a külvárosok egy-egy szigetét, szállásom helyét magasan a Grinzing oldalában. Megannyi nem várt eredmény. Már ítélkezem is felettük. A belváros élő és elegáns, de van benne némi keresettség. A külvárosok ápoltak, de nem tudom, miért, még akkor is, ha színesek, érzek bennük valami megmagyarázhatatlan szürkeséget.

Ha azonban az egészre gondolok, szinte kivétel nélkül parkokra emlékezem, továbbra is palotákat, montázsszerűen kivágott palotasorokat látok, és vakítóan üres barokk szobrokat.

Bécs volt a városa, bár régebben az egész világot bejárta. De sem a skót vadászkastélyok hűvös kandallóinál, sem a francia tengerpart nyakékeinek szikrázásában, Párizsban vagy Zemplén vármegyében: nem feledte Bécs ezeresztendős falait, kanyargós belvárosi utcáit, sörházszagú kis térségeit, hórihorgas, fehér ablakrámás házait és a lakosság különös úri eleganciáját, amely oly nemes a pesti világhoz képest, mint a Habsburgok lakószobái a pesti milliomosok palotáihoz hasonlítva.

Talán maga sem tudta teljes bizonyossággal, hogy miért fűzi oly rajongás Bécshez, hogy szinte az egész életét ott tölti vala a Hofburg környékén és a nagy Opera árkádjai alatt, a mohos Josefplatzon és a Graben boltjai előtt?

Napfényes délben, amikor a hó csikorgott a Ringen és a fák tündököltek a prémjeikben, mint az alattuk sétáló asszonyok, néha idegen utazó módjára ment át a Burg egyik kapuján, hogy szemügyre vegye, vajon mit csinál Ferenc József és a vártán a zsandár, a kolosszális szobrok és a császári katonai iroda ajtaja előtt, kinek a fogata áll.

Bár Rákóczi Ferenccel tartott atyafiságot, mindig bizonyos áhítatos érzéssel lépkedett el az érclovagok mellett és a diadalkapun át csendesen elballagott. Bár korántsem volt szentimentális férfiú, egy régebbi belvárosi ház előtt ábrándozva megállott és ha kanárimadarat látott valamelyik ablakban, egy szelídlelkű bécsi nő jutott eszébe, aki májusban fehér szoknyában táncol Grinzingben, míg télen egy régi aranymívesboltban fehér kezéből árul antik ékszereket, amelyeket hajdani hercegek viseltek.

Örült a bécsi életnek, mint egy regényhős…