A szentelt gyertya egyike a legrégibb szentelményeknek. A Pray-kódex tanúsága szerint a magyar középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a szentelt tűznél gyújtották meg azután a gyertyákat.

Az ünnep már a magyarországi miseliturgia legősibb forrásában, a XI. századbeli Hahóti-kódexben is előfordul.

A gyermekágyas asszonyt és gyermekét fenyegető veszedelmeket elhárító, bűnöktől megtisztító isteni láng Európa „barbár” részén is megmelengette a szíveket. A Napot szülő, szent lángot őrző Brighidre, a szülő asszonyok védnökére pompásan illett Gyertyaszentelő Boldogasszony palástja, az Imbolc napi tisztító tüzeket helyettesíthette a szentelt gyertya lángja. A többértelmű „új” keresztény ünnep nemcsak alkalmatosan esett egybe Brighid „születésnapjával”, Imbolc-kal, s a fáklyás Februa-ünnepségekkel (ráadásul a hónap istennőjének, Junónak védnöksége alatt!). Az egyház azokra is gondolt, akik „tudták a csíziót”. Február 2-a „megkeresztelésével” a luniszoláris naptárat is megszentelte, a karneváli duhajkodásnak is kegyes színezetet adott. E nap ünneplésének ősi oka ugyanis a luniszoláris kalendáriumban rejlik. Ha húsvét a lehető legkorábbi időpontra, március 22-ére esik, farsang húshagyója február 3-ára kerül és gyertyaszentelő lesz a vigiliája, negyvenhat nappal, azaz alig több mint másfél holdhónappal a húsvéti sódar megszegése előtt. Mert ennyi volt a nagyböjt hossza valójában. Amint egy XVI. századi tréfás versezet írja a Farsang és a Böjt párviadala kapcsán:

Köznyelvünkben meghonosodott a februári „Gyertyaszentelő Boldogasszony” napja (február 2). Nevezik „bémutatás ünnepének” is, mivel ezen a napon „mutattatott bé a templomban a Krisztus Jézus a Mózes törvénye szerint”. Szintén mondják” „Simeon és Anna ünnepének (Lukács 2, 21 skk), mivel róluk vagyon emlékezés, akik Krisztust áldották a templomban, s jövendőltenek, mikor a jeruzsálemi templomba vitetett.” Mások azt állítják, hogy a „gyertyaszentelés” értelme ez volna: „Az eklézsia szent és jó végre akarta fordítani a pogányoknak rossz szokásait, akik meggyújtott gyertyákkal kerülték ilyenkor a város utcáit és a maguk határaikat.” Így az egyház „a meggyújtott viaszgyertyákkal inteni akarta a keresztyéneket”, hogy „az ő hitek jó cselekedetek által világosodjék, hogy követnék az öt eszes szüzet (Máté 25, 1–13), akik meggyújtották lámpásaikat… A gyertya Krisztus, kinek testét a viasz, lelkét a cérna, s istenségét a világosság ábrázolja.” A néphagyomány szerint a medve ezen a napon jön ki barlangjából – tájékozódni.

Eddigi életem során a télfordulóval kapcsolatban a következő időjárási szájhagyományok igazságát figyeltem meg. Január 22.: Hogyha csorog Vince, / Megtelik a pince, / Gabonával pajta, csűr, / Mihály is édes bort szűr. – Január 25.: Pálforduló, ha tiszta, / Bőven terem a puszta. / Ám ha szeles, nedves, / Lesz a kenyér kedves. – Február 2.: Gyertyaszentelő napján / Farkas ordítson duplán, / Mert ha nap süt s olvad, / üres marad ól s pad!

Most jut eszemben, hogy egy kérdésire meg kell kédnek felelnem: én annak egyéb okát nem tudom, hogy miért eszünk húst pénteken, amidőn azon a napon esik karácson, hanem hogy azt a szokást az ánglusok kezdették, azért hogy az évangyeliumban a’ vagyon írva, hogy az ige testté lett, és idővel azt a szokást másutt is bévették. Hát a franciák sok helyeken, karácsontól fogvást Gyertyaszentelő Boldogasszony napig, szombatokon a húst megeszik, azért hogy azon időkben a boldogságos szűz gyermekágyban fekszik.

Közismert hiedelem szerint, ha a medve gyertyaszentelőkor meglátja az árnyékát, elnyúlik a tél, de ha nem, korai tavaszra számíthatunk. Claude Gaignebet feltevése szerint ez a babona a naptárrendszer félreértéséből született. A francia tudós úgy véli, hogy a medvének nem nappal, hanem éjjel kellene megnéznie az árnyékát, kiderítendő, telihold van-e vagy sem (már a félhold is vet némi árnyékot, teliholdnál olvasni is lehet). Az időjóslásnak, legalábbis naptári vonatkozásban, csak így van értelme. Ha ugyanis gyertyaszentelőkor telihold van, messze esik — no, nem a tavasz, de a böjt végét jelző tavaszünnep: a húsvét. Ha újhold lévén, az orráig sem lát a mackó, hamarost itt van, március 22-én, a csillagászati tavasz beköszöntekor. Szép, szép, de mi köze ehhez a medvének?

Őseink a medvében a legfőbb (állat)istenséget tisztelték, a vegetációs ciklus, illetve a holdváltozások urát (a régiek e kettőt összekapcsolták). Téli álmából való február eleji ébredése, valamint az, hogy ekkor hozza világra bocsait, a természet föltámadásának, a tavasz eljövetelének jelképévé vált. A medvekultusz európai nyomai a jégkorszak elejéig követhetők a múltban.