A könyvhét nem a kompenzálás néhány napja, letud és kipipa, hanem ahogy jó hetven éve Supka Géza zseniálisan kitalálta: ünnep. És ünnep csak akkor van, ha van hétköznap.

Van, aki azt mondja, nincs mit ünnepelni, az irodalom elárulta az olvasót, és csupán csak a saját köldökét nézi, van, aki ezt mondja. Én nem szeretem az ilyen fanyalgást. Egyrészt van ilyen meg amolyan irodalom, remélhetőleg van olyan is, amelyik a köldökét nézi, másrészt meg az irodalom olyan, amilyent az olvasó megérdemel. Az író nem tud jobb lenni, mint az olvasó.

De visszakanyarodva az olvasáshoz: sokszor volt az a benyomásom, hogy a tudósnak nevezett Babits igenis civil olvasó a profi olvasó Kosztolányihoz képest. Babits először az életét táplálja a betűvel, másodszor az irodalmi gondolkodást; Kosztolányi először és másodszor a saját művét. Babits nem tud nem-olvasni; Kosztolányi célra olvas.

Az a jelenet, hogy az elmúlt könyvhéten az Írók Könyvesboltja előtt, a Liszt Ferenc téren olyan szépen összejöttünk, írók tucatnyian, és egymásnak dedikáltuk a könyveinket, mert az arra sétáló nagyközönség óvatosan elkerült bennünket, nem fölháborító, esetleg búsító vagy aggasztó, amúgy kellemes volt, kaszinóztunk, egyszóval normális. A vásár néha megy, néha nem, de normális; és hogy mindenféle portéka kapható, olyan is, ami tetszik és olyan is, ami utálatos nekünk, ismét csak normális. És hogy az ember a vásárban őgyeleg és összemér, vagy esetleg az egésztől elmegy a kedve, fejfájást kap, és kifordul, ahogy én szoktam majdnem mindig az áruházakból, az ugyancsak vele jár a dologgal, amiképpen a frankfurti könyvvásárban sok író határozta már el, hogy nem ír több könyvet, van elég. De aztán otthon, a szobájában újra nekilát.