Mondanom se kell: majd leestem a lábamról. Mert erre nemigen számíthattam, ugyebár, hogy vele fogok itt találkozni, e hivatalban.

Ám ekkor már meg is eredt a szavam. S valami különös méla dallamot éreztem feltörni a szívemből. Nem vagyok én sem ügyvéd, sem a szóban forgó Ridolfi úr, édes uram… én egy egész ostoba tengerészember vagyok, egy érdeklődő… csak épp azt felejtettem el közölni vele, hogy hiszen én a feleségem férje vagyok.

– Uraságod tehát nem ügyvéd?

– Én nem vagyok ügyvéd.

– És meghatalmazása sincs? Akkor nincs is semmi közölnivalóm – kiáltott rám. – Csak érdekelt feleknek adhatok felvilágosítást, van szerencsém, ajánlom magamat – kiáltotta. De mért volt annyira dühös?

Talán mert rájött, hogy ostobaságot művelt, amikor kikottyantotta ezt a nevet?

Viszont én is alighanem ügyetlen voltam… de hisz ez mindegy is. Vehetek én ügyvédet még ma is, ha akarok, de minek? Nem eleget mond ez? Néhány hónapos asszony, és együtt megy autón egy idegen úrral, s még egy kis baleset is éri, mert nem jó helyen álltak meg a kocsival. Mért álltak meg, mért mentek, egyáltalában mi köze van egy idegen úrhoz? És a többi. Egy kicsit azért megfordult velem a világ.

Egyik társunk tengerész, dunai, de mégis. Nem problémázik, sokat és harsányan nevet, szeret a családjáról mesélni, a két kicsi lányáról és a feleségéről, akinek copfja van, két aranycopf. Mindazonáltal finom és érzékeny ember, érdekesen tud történetet mondani, temérdek tengerészeti szakszót és kifejezést használ és ezt élvezi is („ha délelőtt tizenegyig van legalább egy halásznadrágnyi kék folt az égen, akkor aznap lesz napsütés”), könnyen megsértődik („apám – mesélte – abba halt bele, hogy olyan makrélát evett, amely már járt Stockholmban”, értsd nem volt aznapi, de kuncogni tilos, arról nem is beszélve, hogy az apja nem lépte át Nyírbátor határát), és jó füle van a homályos célzásokra. Fiatalabb, mint én, széles vállú, izmos. Én még csak vastag tweed-zakóban láttam.