Arra a rettenetes romlásra, arra az egész Európát rettentő végső szorongatásra emlékeztetlek benneteket, mely legutóbb az 1683. esztendőben, Bécs várasának ostromlásakor, váratlan történik vala. A IV. Mahomet török császár hadivezére ugyanis, összehódítván, háromszázezer török, tatár, jancsár és eretnek vitézekből álló tábort, minekutána azzal magyar hazánkat soha el nem felejthetetlen rablásokkal keresztül s kasul kóborlaná, végre osztán Bécs várasa környékét is megszállá, annak bástyáit éjjel s nappal, tüzet okádó dandárokkal képtelen ostromlá, és magában teljességgel elvégzé vala, hogy a keresztény névnek egész Európában romlást szerzene, sőt annak szikráját is kioltaná. Oh boldog Isten, minémű félelem, sírás, jajgatás s böjtölés nevekedett e mostoha időben a keresztény tartományokon! Már Bécsnek reménsége csak egy gyenge hajszálon függ vala; már a török, tatár és egyéb vad pogány nemzetek Róma ellen és minden északi határok ellen vérszopó fegyvereket bátran köszörülik vala. De mindazonáltal ezekben a végső szorongatásokban is találkozott a kereszténységnek, mint régen a zsidó népnek, egy hatalmas istápja, egy szabadító Esztere, akinek oltalma alatt: Arcus fortium superatus est, et in firmi accincti sunt robore. Az erősek kézíja meggyőzettetett, és az erőtlenek felövedzének erősséggel. Ki volt a kereszténységnek ez a hatalmas istápja és Isten után szabadító Esztere? Nem más, megismérte a keresztény néppel az akkori I. Innocentius nevő szentséges pápa, hanem az Úr Jézusnak szent Anyja, a mindenkor szeplőtelen Szűz Mária.