Egy nemes ember arra kérte Szent Miklóst, hogy esdjen neki fiút az Úrtól. Azt ígérte, hogy fiát templomába vezeti, és egy aranyserleget ajánl föl néki. Megszületik a fiú, föl is serdül. Ekkor az apa elkészítteti a serleget, mivel azonban igen megtetszett neki, saját céljaira kezdi használni, és egy másik, ugyanolyan értékű serleget készíttet. Miközben Szent Miklós temploma felé hajóznak, az apa vizet hozat a fiával abban a serlegben, melyet először csináltatott. A fiú meríteni akart a serleggel, beleesett a tengerbe, és azon nyomban eltűnt. Az apa keservesen siratta, mindazonáltal teljesíteni akarta fogadalmát. Elérkezett Szent Miklós oltárához, s mikor föl akarta ajánlani a második serleget, leesett az oltárról, mintha valaki ledobta volna. Fölemelte a serleget és ismét az oltárra helyezte, de az újra leesett, mint amit még messzebbre hajítottak. Mindenki ámult ezen a nagy csodán, s íme, a gyermek épen, egészségesen jött oda, kezében az első serleggel. Mindenki előtt elbeszélte, hogy mikor a tengerbe esett, rögtön ott termett Szent Miklós, és épségben megőrizte. Apja pedig megörülvén, mindkét serleget fölajánlotta a szentnek.

Fekete Gyula kedves írását – Tanúsítvány a csodáról – olvashattuk a Szövetkezetek Lapjában. Az író gyerekkorát idézi. Szülei nagy szegénységük miatt ki akarták ábrándítani a kisfiút a „csodából”: Mikulás nincsen, az ajándékot a szülők veszik, ők viszont szegények, ne várjon hát a kisfiú semmit se tőlük. Mégis a nevezetes reggelen apróka csokoládé-Mikulás állt az ablakban. A szülők egymást gyanúsítgatták, és sohase tudták meg, hogy a kisfiú maga lepte meg magát a nélkülözhetetlen csodával.

A finom kis történet mély tanulságokkal szolgál. A gyerek ugyanis – bár a gyerekkor egyáltalán nem könnyű – a létet jónak, szépnek és ingyenesnek érzi. Ajándéknak. Mikor pedig a világ fokról fokra épp ebből akarja kiábrándítani, a gyerekszív ösztönösen ellenáll a gyötrelmes alkudozásnak. Egészen valójában sohase hagyja kiábrándítani magát. Nem az olcsó csodavárásról van itt szó, hanem arról a mély és reális alapérzésről, hogy az élet a szeretet ingyenes ajándéka. Mikor a kis Fekete Gyula önmagát lepte meg Mikuláskor, ezzel semmiképp se csapta be magát: csupán először fogalmazta meg önállóan az életről érzett legmélyebb élményét. Hogy mi ellen lázadt titokban? A lét szürke, egydimenziójú ábrázolása ellen. S minek a nevében? Ő ezt így mondta: a „mese” nevében. Csakhogy mi a mese? Nem egyéb, mint a nehéz sorsú nép filozófiája, életbölcsességének foglalata, mely metaforáiban, mivel épp nehéz sorsa miatt nem adhatja alább, mindig a lét egészét óhajtja szemlélni, vagyis: a kemény szükségszerűségben az engedelmesség iskoláját, az engedelmességben a szépség megjelenését, s a kivívott szépségben a világ végső tanulságát.

Miklós-napi alakoskodásra hazánkban leginkább a nyugati és északi határszélen, az osztrákokkal és szlovákokkal érintkező magyar területeken találunk. Legújabban a városokból kiindulva terjed falun is a Mikulás-járás, és napjainkban összeolvad alakja a karácsonyi, legújabban meghonosodott Télapóval is.

Szent Miklós kultusza hazánkban a középkorban s még a XVI. században is igen elterjedt volt. Számos helynév, templom, oltár, képzőművészeti alkotás bizonyítja ezt. Az írásos adatok is szólnak róla, Szkhárosi is említi, hogy Miklós a révészek és halászok patrónusa. A Balassi Menyhért árultatása c. XVI. századi drámai szatírában is reá esküszik Balassi.

Miklós napja az európai középkori alakoskodás egyik jelentős dátuma volt, ekkor választották az ún. „gyermekpüspököt” (Ludi episcopi puerorum). (Ez a szokás azután részben kontaminálódott a bolondünneppel és a szamárünneppel s különböző jeles napokon jelentkezhetett: aprószentek napján, vízkeresztkor stb.). E szokásra a környező országokban is van adat, Prága is ismerte a XV. században a gyermekpüspök-választást (episcopum conducere in domus). A Miklós-napi alakoskodás a cseheknél egészen a XVIII. századig virágzott.

Pedig a jó Miklós püspök, akit – nem is tudom, miért kell nekünk magyaroknak a tótos „Mikulás” néven emlegetnünk, annyit mindenesetre megérdemelne, hogy ne tévesszék egészen össze a kíséretében járó, de eredetileg vele semmi kapcsolatban sem álló Krampusszal. Emezt csak a középkori szellemű pedagógia adta a gyermekek barátja és oltalmazója mellé, hogy a jóságos szent oldalán, aki a jó gyermekeket megjutalmazza, legyen mindjárt egy rideg porkoláb is a gonoszok megbüntetésére. A rossz gyermekek e réme, aki azonban ma már a jók jutalmazójával együtt hiú játékszerré süllyedt alá, tulajdonképpen jóval régibb és sokkal előkelőbb származású, mintsem a Mikulás melletti alárendelt szerepe sejteti. Egyike ez a pogány vallásrendszerek ama bukott nagyságainak, akik szerény inkognitójuk álarca alatt tudtak maguknak helyet szorítani a kereszténység keretében. Számuk légió, s épp a Miklós püspök köré csoportosult alakok közt találkozunk a legfényesebb múltúakkal.

Krampusz, akit a velünk szomszédos, alpesi tartományokban Bartl néven ismernek, Észak-Németországban egészen kiszorítja a Mikulást, és a Klapperbock kíséretében járó Knecht Rupprecht alakjában jelenik meg. Ez jóval tekintélyesebb az osztrák Grampus-Krampusznál vagy a német-tiroli Klaubauf-nál, s a maga nevében büntet és jutalmaz. Néha fehér lovon jelenik meg, mint Németországban több helyütt Miklós püspök is.

Mit hozott a Mikulás?

Ekkor csöngettek. Kinyílt az ajtó, és három gyerek jött be komoly képpel, egy szeplős, egy dagi és egy nagy fülű. Látszott rajtuk, hogy küldöttségbe jöttek. Udvariasan köszöntek, majd megkérdezték, hogy jó helyen járnak-e.

– Attól függ, kit kerestek – mondta a Nagy Horgász felesége.

– A Nagy Ho-ho-ho-horgászt! – mondta a szeplős. – Itt lakik?

– Itt lakom – nyögte a Nagy Horgász. – Miért kerestek?

– Megszavaztuk, hogy ön legyen a Mikulás! – közölte a szeplős.

– A Főkukac meg a krampusz! – mondta a dagi.

– Láttuk önöket a tévében. És nagyokat röhögtünk – tette hozzá a nagy fülű.

– Vállalom! – rikkantotta a Nagy Horgász. – Óriási Mikulás leszek! Majd meglátjátok! Hohohohó!

– Én is vállalom! – vigyorgott a Főkukac. – Zseniális krampusz leszek! De előtte segítsetek kibogozni.

– Látod, Öregasszony… Ezt kaptam a Mikulástól.

– Milyen Mikulástól? Eltörted a vállad? – kitárta az ablakot, kinézett a hófényes kertbe. – Meg akartok bolondítani? Hol a Mikulás? – Nézte a fényes havat a fű töppedt árnyékán, a rózsaágak nyakában, az olajfa tövisein, a kerítés rombuszainak sarkában. – Halló, Mikulás! – kikiáltott az útra, a kert mögé.

Lányomlánya bejött az előszobából.

– Mit kiabálsz, Öregasszony? Csak a csöndben jön elő a Mikulás!

Mindhárman az ablakban voltunk, bámultunk a havas kertbe. Mintha lábnyomok lettek volna az ablaktól a kerítésig, aztán tovább. Bámultuk a havat, a lábnyomokat, a csöndben, melyben minden megtörténhet.