Kijelöltek hát kettőt, Józsefet, akit Barszabbásznak vagy más néven Jusztusznak is hívtak, és Mátyást. Majd imádkoztak: "Uram, ki belelátsz mindenkinek a szívébe, mutasd meg, e kettő közül kire esik választásod, hogy átvegye az apostoli szolgálatban azt a helyet, amelyet Júdás hűtlenül elhagyott, hogy az őt megillető helyre jusson." Ezután sorsot vetettek. A sors Mátyásra esett, így a tizenegy apostolhoz sorolták.

Mátyás napjához országszerte inkább csak időjárási regulák fűződnek. Mátyás ront, ha talál (= megolvasztja, megtöri a jeget), ha nem talál, csinál (= ha már nem talál jeget, akkor faggyal köszönt be). Pontosan ez a hercegszántai sokác rigmus értelme is: Sveti Matija led razbija. Kad ga nema, on ga sprema. Hajósi és baranyai németek ajkán: Mathias bricht Eis, hat er keins, so macht er eins.

Néhány kalendáriumhoz kötött történetnek Mátyás is hőse. Így a mohácsi magyarok mesélik, hogy az Úr városukba küldte Mátyást jeget törni, a szekcseiek azonban eléje állottak, pálinkával itatták. A lekenyerezés után Mátyás visszafordult, a várvavárt jégtörés elmaradt. Ezután Isten Gergelyt küldte a földre, őt meg a báriak borral tartották vissza. Most már az Úr nevelőapját, az igaz Józsefet küldte a tavaszváró emberek közé, aki azután baltájával meg is törte a Duna jegét. Hasonló mondákról még Üszögös Szent Péter, illetőleg Gergely és Benedek napjánál emlékezünk meg.

Mátyás önálló középkori ábrázolását nem ismerjük, de természetesen mindig ott szerepel az apostolok oltárán (Kassa, Késmárk, Szepesszombat). Mátyásról egyébként az Érdy- és Debreczeni-kódexben olvasunk. Ez azonban inkább élettörténet, vita és nem legenda.

Mátyás pedig, szépen felöltözve, az asztal mellett ült, és nagy odabúvással egy kalendáriumot nézegetett.

Jó darabig csend volt, majd Mátyás felemelte a fejét, és azt mondta az öregnek:

– Pontosan három hét múlva fogjuk keresztvíz alá bocsátani.

– S mért akarsz három hétig várni?

– Azért, mert akkor van Jégtörő Mátyás.

– Hát őt is Mátyásnak keresztelitek?

– Annak, s mégpedig jégtörőnek.

Mózsi bácsi elgondolkozott, majd lassan így szólt:

– Kemény foglalkozás.

Ahogy ezt kimondta, abban a percben, ott Márta mellett az ágyban, bőgni kezdett egy csecsemő, mintha máris törné a jeget. Most már találgatás nélkül és kérdezés nélkül is tudtam, hogy miféle dolog történt ebben a házban.

Gazdag főurak unszolták Mátyás királyt minden lépten-nyomon, ki megürült jószágért, ki meg hivatalért. Egyszer kivitte őket magával a szántóföldek közé, s amint ott járkálnak, szemébe tűnik egy öreg paraszt, aki négy ökörrel szántogatott csendesen. Mátyás megismerte a pórt, hogy az neki egykori hű katonája volt ifjú korában, s furfangos ötleteiről még a táborbul ismeré, s megszólítá szíves leereszkedéssel.

– Hát jó öreg, messzi van-e még a messzi?

– Bizony nagyságos uram, csak az ökröm szarváig.

– Hát aztán hány még a harminckettő?

– Bizony már csak tizenkettő.

– De azért meg tudnál még most is fejni három vén bakkecskét?

– Meg biz én, nagyságos uram.

A király nevetve ment tovább.

Egyszer Mátyás király nagy urakkal járta az országot. Kedves volt mindenkihez, nem nézte, ki-mi, megszólított mindenkit. Megszólított egy öregembert is. Az öreg valamikor a katonája volt. Egy-két szó után rögtön rá is ismert, mert Mátyás király megismerte esztendők múlva is, hogy ki szolgált nála.

– Tisztességben, öreg! – mondta a király.

– Köszönöm az asszonynak! – felelte az öreg.

– Hány pénzért dolgozol? – kérdezte a király.

– Hatért! – felelte rá az öreg.

– Hányból élsz?

– Kettőből!

– Hát négyet hova teszel?

– A sárba dobom!

– Hány még a harminckettő?

– Már csak tizenkettő!

– Meg tudnád-e fejni a bakkecskét?

– Meg én!

Az urak csak bámultak. Egy szót se értettek ebből a beszédből. Látta ezt a király, s nevetve még azt mondta:

– Míg a képemet meg nem látod, addig meg ne magyarázd senkinek!

Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király:

– Azt hallottam, hogy magának aranyszőrű báránya van!

– Igaz – mondja Mátyás –, van nekem a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, meg van egy olyan juhászom, hogy az még sosem hazudott.

Mondja a burkus király:

– Én megmutatom, hogy fog hazudni!

– De – mondja Mátyás király – nem hazudik ez, olyan nincs!

Mátyás királynak, amikor még legényember volt, volt egy hű szolgája. Gondolt egyszer valamit a király, s azt mondta ennek a hű emberének:

– Van kint az országút mellett egy kő. Menj ki az országútra, állj a kő mellé. És minden embert, aki csak az országúton elmegy, kerítsd oda, hogy azt a követ nyúzza meg. Ez a király parancsolata, ez a király akarata! Jutalmat ad érte! Így akarja kipróbálni a népe eszét!

Kimegy a hű szolga, s odaáll a kőhöz. S mondja a parancsot. Azzal s a jutalomígéréssel sok embert odakerített, de mindmegannyi a vállát húzogatta. S mind csak azt mondta:

– Ugyan már! Hogy nyúzzunk meg egy követ?

Volt, aki próbálta, volt, aki meg sem próbálta.

Egyszer egy székely ember is ment arra a lányával. Azt is odakerítette a szolga, hogy segítsen azoknak, akik épp próbálták volna a nyúzást. Egyszer csak azt mondja a lányocska, ahogy a többiek ott nyúlkálódnak s tanakodnak:

– Apám, menjen fel kend Budára Mátyás királyhoz, és mondja meg neki, hogy vétesse előbb a kőnek a vérit, akkor majd megnyúzzuk!

„Győzhetetlen Mátyás király”: így nevezték már életében. Ha igaz volt akkor, most még igazabb, mert a szívekben élő uralkodót nem lehet legyőzni, megfoghatatlan és legyűrhetetlen sereggel harcol. Egyik legnemesebb késői ellenfele, II. József megérezte és bevallotta, hogy a magyarok szívében még mindig Mátyás régi országa él, s ezért nem kell az övé. Hasztalan öltött álruhát s kereste föl alattvalóit, hasztalan törekedett őszintén népei javára, hiába ígérte, hogy el fogja feledtetni Mátyást a magyarokkal: az ígéretet nem tudta beváltani. Pedig Mátyás király nem adott országot és hitet a magyarnak, mint Szent István, nem építette újjá, mint a tatárjárás után IV. Béla. Nem érte el Nagy Lajos hatalmát, sőt minden összeomlott, amit alkotott. Szent Istvánra, az országépítőre mély bizalommal tekint népe, de csak imával tudja elérni. Mátyás király azonban mellette áll bizalmasan és derűsen, álruhában. Mi a nyitja mindennek? Talán csak az, hogy Mátyás király az első modern magyar ember. A magyar középkorból nőtt ki, de az eljövendő századok minden szép emberi vonását kivirágoztatta magában. A nagy Hunyadi-sarjadék politikájának, sikereinek, halhatatlanságának kulcsa: Mátyás, az ember.

Amerre az út a belső könyvtár oldalától a Szent János-kápolnához átfúrt fülkéhez vezet, ahonnan a király misét szokott hallgatni, két boltíves termet találunk; az egyik görög könyvekkel volt tele, melyeket részben Görögország szívéből, részben más keleti vidékekről hordatott össze a király nem kis gonddal és fáradsággal. A másik belső terem őrizte a teljes latinság kódexeit az elemi dolgoktól kezdve egészen a tudományok csúcsáig, könyvtartó dobozokban és állványokon a maguk rendje szerint megkülönböztetve. Mindegyiket selyemborítás fedte, színes és aranyos díszítésű, rajta volt a tudományág és tudományszak jelzése, ezek szerint voltak a könyvek osztályozva. A könyvek legnagyobb része selyemmel összefűzött pergamenlapokból készült, sarkaik és csatjaik aranyozott ezüsttől ragyogtak. Hallottam az idősebbektől, hogy Mátyás király, amíg élt, mindig tartott vagy harminc festéshez értő íródeák szolgát, ezek legtöbbjét az ő halála után én még ismertem. Csaknem az összes másolt görög és latin kódex az ő munkájuk volt. Felügyelőjük, a dalmát Raguzai Félix – magát is ismertem már öreg korában, nemcsak görögül és latinul, de szírül és arabul is tudott, ezen kívül magában a festészetben is volt gyakorlata – szorgosan figyelte, nehogy hiba történjék a könyvek másolásában. Volt ezen kívül még két egyéb könyvtár is másutt a fellegvárban, bár az előbbieknél csekélyebb jelentőségűek. Mindezeket a török, Lajos király Mohács-mezei halálát követően, mely 1526. augusztus 29-én következett be, s miután Budát a következő szeptember 8-án elfoglalta, részint szétszaggatta, részint, miután más célokra az ezüstöt letépte, széthajigálta.