Márk, a négy evangélista egyike, a Bika első dekádjának másik előkelő szentje. Pál és Barnabás apostolokat kísérte volt misszióikon, később Pált Rómába is követte. Zsidó származású volt, eredetileg Johanannak (János) hívták, de mivel nem zsidók között térített, latin nevén (Marcus) vált ismertté. A hagyomány szerint Szent Péter „tolmácsolója” volt, az ő diktálása nyomán írta meg
evangéliumát. Állítólag ő volt Alexandria első püspöke, ott is szenvedett mártírhalált április 25-én, húsvét napján (Márk a legkésőbbi szent a naptárban, akinek a névnapja még húsvéttal egybeeshet). Állítólagos maradványait Velence szerezte meg a IX. században, azóta ő a „tenger királynőjének” védőszentje. Attribútuma a szárnyas oroszlán, középkori kommentárok szerint azért, mert evangéliumát Keresztelő Szent János pusztában „bömbölő” kiáltásával
kezdi. Márk attribútuma naptári szempontból értelmetlen jelkép, nincs a helyén. Az oroszlán, az apokaliptikus fenevadak egyike az Oroszlán havába illene, Márk helyére pedig Lukács, akinek jelképe a Bika (Ökör). Viszont a román templomokban, amelyekben a négy evangélista állatövi jelképeit szívesen pingálták a keresztboltozat lunettáira vagy a kupola négy csegelyére, már nem a
névnapokhoz igazodó sorrendben, hanem égtáji helyeiknek megfelelően ábrázolták őket.
Első könyvemben, kedves Teofil, elbeszéltem, mi mindent tett és tanított Jézus egészen addig a napig, amelyen azután, hogy útbaigazítást adott a Szentlélek által kiválasztott apostoloknak, fölvétetett a mennybe. Szenvedése után sokféleképpen bebizonyította, hogy él: negyven napon át ismételten megjelent nekik, és beszélt az Isten országáról.
Szent Márk evangélista - Budapest, Belvárosi Szent Mihály-templom
(Fotó: Legeza Dénes István)
Szent Márk – szószék részlete a szentendrei Templom téri római katolikus templomban (fotó: Vimola Ágnes)
Márk evangélista, a Lévi törzséből való pap, Péter apostolnak fia a keresztségben s tanítványa Isten igéjében, magával Szent Péterrel ment Rómába. Midőn Péter ott hirdette az evangéliumot, a római hívek megkérték Szent Márkot, hogy írná meg az evangéliumot a hívők örök emlékezetére. Amit mesterének, Szent Péternek szájából hallott, híven lejegyezte, Péter pedig alaposan átvizsgálva azt, a teljes igazságot találta benne, s minden hívőnek elfogadásra ajánlotta. Látva Márk állhatatosságát a hitben, Aquileiába küldte, ahol Isten igéjét hirdetve a népek számtalan sokaságát térítette Krisztus hitére. Azt mondják, hogy ott is lejegyezte evangéliumát, amit különös becsben tartva az aquileiai egyházban mind a mai napig mutogatnak.
Már nem élő szegedi hiedelem szerint a papok Márk napján könyörögnek a teljes búcsú kegyelméért mindazok számára, akik húsvétra meggyóntak, megáldoztak.
A búzaszentelés, rábaközi nevén sásszentelés, nyilván az antik Ambarvalia ünnepének helyettesítésére alakult ki. A rómaiak április 25-én körmenetet tartottak, amely a Via Flaminián át elment a milviusi hídig, ahol Robigus istennek egy kutya és egy juh beleit áldozták, hogy a vetéseket a rozsdától (= robigo) megóvja. Ezt a körmenetet a keresztények is megtartották már Nagy Konstantin óta, természetesen
elhagyva a pogány vonatkozásokat. A búzaszentelés szertartása és a vele kapcsolatos könyörgések azután az egész keresztény világban elterjedtek.
A legtöbb tanulsággal szolgál e részben Nagy Gergely pápának az egyház történetében korszakot alkotó uralkodása (590–604), amely a liturgia fejlődésében is alapvető és hosszú időre kiható jelentőségű volt. Az ő korába esik a szavahihető hagyomány szerint a tavaszi könyörgő és bűnbánati körmenetek szabályozása is.
Ezek közül az úgynevezett „nagyobb litánia” napja, a Szent György napját követő Márk evangélista ünnepére, a „kisebb” könyörgések, vagy „Keresztjáró napok” pedig az Áldozócsütörtök előtti hétfőre, keddre és szerdára esnek. Emezek tehát „mozgó” napok és a húsvét dátumától függnek, míg amaz állandó ünnep.
Az előbbi könyörgő körmenet célját eléggé elárulja annak magyar neve, búzaszentelő, amely ugyan valamivel szűkebb értelmű, mint a német, Fruchtweibe, de azon elv szerint, hogy „a potiori fit denominatio” [a leglényegesebb fogalomjegy adja a nevet], elég jól képviselteti az egész nemet a legbecsesebb fajjal. Ez elnevezésben egyúttal a magyar föld legnemesebb, legjellemzőbb terméke, s így a magyar nép életének e földbe nyúló legerősebb gyökérszála jut kifejezésre. Azt tehát kiválóan
szerencsés alkotásának, nemzeti szellemünk egyéb analóg nyilvánulásaihoz teljesen méltónak ítélhetjük. Mert habár az egyház e napon a föld összes gyümölcsire lekéri az ég áldását, a magyar mezőgazdának a pap imájához szegődő fohásza elsősorban mégis a neki legdrágább, szívéhez legközelebb álló termés, a búza bőségéért esedezik.
