Mária Magdolna (júl. 22.) a keresztény legendairodalomban és művészetben, a vallásos néphitben a bűnbánat megszemélyesítője már a középkortól, de még inkább az ellenreformációtól kezdve, mely lelkesen szorgalmazta a hét szentség, köztük különösen a bűnbánat (gyónás) kultuszát. Bűnbánó Magdolna tisztelete azonban a Szentírás félreértésén alapszik. Az a bűnös asszonyszemély, aki könnyeivel öntözte, hajával törölgette és szent olajjal kente meg Jézus lábát (Lk 7,36–50), – a bűnbánó „rossz hírű nő” képe e jelenetből származik – névtelen volt. Csak a hagyomány azonosította vele Magdolnát. János evangélista Bethániai Máriáról, Lázár és Márta húgáról állítja ugyanezt (Jn 11,2), ennek köszönhetően e három nőalak (Mária Magdolna, Bethániai Mária és az ismeretlen nőszemély) a latin egyházban a legutóbbi időkig egybeolvadt (a keleti egyház kezdettől fogva megkülönböztette hármójukat).
Az igazi Mária Magdolna, helyesen: magdalai Mária – a Magdák, Magdolnák nevüket egy halászfaluról kapták, ahonnét Máriánk ered – egy megszállott, beteg asszony volt, akiből Jézus kiűzte az ördögöket, szám szerint hetet (Lk 8,2), s aki ezután Jézus állandó kísérője lett. Ott állott a kereszt alatt is, egyike volt azoknak, akik eltemették a Mestert, és oly kiváltságos volt, hogy kétszeresen is tanúja lehetett a feltámadásnak (Mk 16,1–11; Jn 20,11–18).
Mária ott állt a sír előtt és sírt. Amint így sírdogált, egyszer csak benézett a sírba. Látta, hogy ott, ahol Jézus teste volt, két fehér ruhába öltözött angyal ül, az egyik fejtől, a másik lábtól. Megszólították: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték Uramat – felelte –, s nem tudom, hová tették.” E szavakkal hátrafordult, s látta Jézust, amint ott állt, de nem tudta róla, hogy Jézus. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Abban a hiszemben, hogy a kertész áll mögötte, így felelt neki: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hova tetted, hogy elvihessem magammal.” Jézus most nevén szólította: „Mária!” Erre megfordult, s csak ennyit mondott: „Rabboni”, ami annyit jelent, mint „Mester”. Jézus ezt mondta neki: „Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elment, és hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat, s ezt mondta nekem.”
Bűnbánó Magdolna - Budapest, Belvárosi Szent Mihály-templom (Fotó:
Legeza Dénes István)
A Magdolna-hagyomány példátlan népszerűségét mutatja utóélete is. A protestáns bibliai epika körébe tartozik az unitárius Szentmártoni Bodó János épületes feldolgozása: A bűnös Mária Magdolnának sok bűneiből való megtérésének históriája (1632), amely Magdolna életének csak az evangéliumi epizódját verseli meg. Puritanizmusától távol állott az apokrif hagyomány és a legenda színes költői világa. Ennek ellenére átvette a Cantus Catholici, de a későbbi katolikus jellegű ponyvairodalomban is igen népszerű volt és számtalan kiadást megért. Itt egyik gyulai lenyomatból idézzük a befejezést:
Egy pap, aki remeteéletre vágyott, Mária Magdolnától tizenkét mérföld távolságra készített magának cellát. Egy napon az Úr megnyitotta szemeit, s világosan látta, amint az angyalok leszálltak oda, ahol Mária Magdolna lakott, fölemelték a levegőbe, és egy óra múlva isteni dicséreteket zengve ugyanott letették. A pap meg akart bizonyosodni a csodálatos látomás valódiságáról, s magát Teremtőjének ajánlván, elszánt buzgósággal odasietett. Egy kőhajításnyira volt már, amikor a lába gyöngülni kezdett, és a szörnyű félelemtől elakadt a lélegzete. Amikor megfordult, visszatért lábába az élet, és megint tudott járni, de ahogy az említett hely felé akart menni, testét-lelkét menten elhagyta az erő, s mozdulni sem tudott. Megértette hát Isten embere, hogy valóban égi titok ez, s hogy az emberi tapasztalás számára megközelíthetetlen. Az Üdvözítő nevében így kiáltott: „Az Úr nevére kérlek, ha ember
vagy, ki ebben a barlangban élsz, avagy más értelmes lény, felelj nekem, és mondd meg magadról az igazságot!”
Midőn már harmadszor ismételte meg, Szent Mária Magdolna válaszolt néki: „Lépj közelebb, s mindarról, ami után lelked sóvárog, megtudhatod az igazságot!” Amikor félúton járt, megszólalt Mária Magdolna: „Emlékszel-e az Evangéliumból Máriára, a hírhedt bűnös asszonyra, aki az Üdvözítő lábát könnyeivel mosta, hajával törölgette, és bűneire feloldozást nyert?” A pap erre: „Hogyne emlékeznék. Már több mint harminc esztendeje hiszi és vallja ezt a szent Egyház.” „Én vagyok az – mondotta, Harminc éve élek itt, és senki nem tud rólam, s ahogy tegnap magad is láthattad, nap mint nap angyalok emelnek fel a levegőbe, s naponta hétszer hallhatom testi fülemmel a mennyei karok dicsőítő énekét. Az Úr felfedte előttem, hogy hamarosan elköltözöm ebből a világból. Menj hát Szent Maximinushoz, és add tudtára, hogy a közelgő Húsvét vasárnapon, abban az időben, amikor az éjféli zsolozsmára fel szokott kelni, egyedül lépjen a kápolnába, s angyali vezérlettel ott talál
majd engem is.” A pap pedig, mintha csak angyal szólt volna, hangját hallotta, de senkit nem látott.
