Az Egyház nem véletlenül helyezte szűz vértanújának, Luciának ünnepét éppen erre a napra, hiszen a név a lux 'fényesség' származéka. December tizenharmadik napja a Gergely-naptár életbelépte (1582) előtt az esztendő legrövidebb, egyúttal a téli napfordulat kezdő napja volt. A szegedi, zalaszentbalázsi kalendáriumi eredetű mondás szerint Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja. Ez az archaikus néphagyományban, amely a természeti jelenségeket és változásokat pontosan számon tartja és szimbolikus-mágikus összefüggésekben is szemléli, igen jelentős időpont. Ebből érthető tehát, hogy Luca napja méhében hordozza az új esztendő reménységeit, de gondjait, próbatételeit is. Tele van főleg asszonyi kezdeményezésekkel és változatos tilalmakkal, amelyeknek hatása, következménye a primitív népi felfogás szerint azután az egész új esztendőben érvényesül. Most leghosszabbak az éjszakák, amelyeken a gonoszoknak, bűbájosoknak bőven van idejük arra, hogy téteményeikkel megrontsák az embereket, de a föld fiaiban is az elhárítás és előrelátás készsége is ilyenkor a legelevenebb.

13. „Tehénrontás” megelőzésére Luca napján (december 13.) kötött „pemet” madzagjával viaszgyertyát csináltak. A tehenet tömjénnel füstölték, miközben a kapuban, ahol átjárt a tehén, az így készített gyertya égett. Közben ezt mondta a gazda:

Általánosan elterjedt volt az a varázslás is, amelynek célja a boszorkányok távoltartása, illetve meglátása volt. Mindkettő Luca napján kezdődött, és a karácsonyi éjféli misé-ig tartott. Az előbbi célra a Luca napján a kémény alatt megkötött nyírfaseprő volt a jó, amellyel a tizenketted alatt sepregetni kellett, hogy a boszorkány ne juthasson a házba. A boszorkánylátásra a közismert Luca-széke szolgált.

„Nagykovácsin vót ez. Egy legíny felőtözött Lucának. Egy bikának a nedves bőrét húzta magára. Mentek a legínyek, 12 óráig mentek. Bömbőt ez a legíny is, mint a bika. Az ment elő, a többiek mind utána szalattak. Mikó emut a 12 óra, le akarja vetni. Nem tudja. Orvos sem tudta levenni rúla. A 12 óra a varázslat ideje. Azér marat rajta. Soha többé nem tudta levetni. (Kovácsin fő nem őtözik Luca napján egy Luca-gyerek se, mer ránő, azt hiszik. Lucakor ki se menne.)”

(…)

„Csinálnak lucaszéket. Dehát az karácsonyig mindig készül. Aszt akkor elmennek vele az éféli misére, asztán akkor ráállnak, aszt megláttyák rula, hogy ki a boszorkány.

Az láttya meg, aki a széken áll, Luca székin. Aszongyák, hogy ilyen szarvak vannak a boszorkának. Egyenes. De kettő. Asztá akkor mikor vége van a misének, éjféli misének, akkor megy a lucaszékkel, mákot hullajt utánna, hogy had kapkoggyák a boszorkányok, ne érgye utol ütet, mer akkor agyonüti.” (Gyöngyöspata, Heves m. 1964.)

Szent Luciának ugyanis, aki véletlenül éppen december 13-án szenvedett vértanúságot Siracusában, vajmi kevés köze van mindahhoz a sok babonához, amit halála évfordulóján s nevében véghez visznek. De már a nevében rejlik egy kis oka annak, hogy e babonák, amelyek egy része bizonyára már a szicíliai szűz vértanúsága előtt is ez idő tájához fűződött, éppen az ő alakja köré csoportosultak.

Az idő ugyanis, amelyről itt szó van, az egész világra és az egész emberiségre kiterjeszkedetten beszélvén, a téli napfordulat környéke. Rómát illetőleg pedig a Saturnáliák ünnepeivel esik egybe. A napfordulat csillagászati pontossággal 21-ére, a népies naptárban azonban hozzávetőleges meghatározással az e nap körüli hétre, tehát a 17-étől 25-éig terjedő, vagy még tágabb időközt véve fel, a 13-ától január 6-áig érő hetekre esik. Tehát éppen annak a szent időnek a közepe tájára, amely a keresztény egyháznak is nagy és jelentős ünnepi évszaka volt, habár egészen más okokból, mint a pogányoknak akár az ő Saturnáliái, akár egyéb, ezekkel rokon napfordulati ünnepeik. De azt az egy közösséget az egyház még sem tagadhatta meg az ő ünnepei, meg a pogányok ezekkel éppen egybe eső nagy napjai között, hogy a Jó pásztor nyájában is, meg az ördöngös bálványimádók községében is újjászületésen, megváltáson való öröm volt az ünneplés vezérhangja. Csakhogy míg ott a világ lelki napjának feljöttét, a bűn láncaiból való szabadulást ünnepelték: addig emitt az évenként megújuló, fogyta után nyomban ismét gyarapodó, növekedni kezdő kozmikus nap, a földi élet kútforrása volt az örömujjongás középpontja. A bámulatos véletlen, ha ugyan nem valami felsőbb erkölcsi törvény, talán az emberiség szellemi haladásának titokzatos műösztöne, úgy akarta, hogy egy őskori gazdasági és természetünnep törzsére kerüljön oltásképpen a szép s velős tartalmú Karácsony szent ideje, amelynek hosszas ingadozása a pogány és keresztény elemek teljesebb összekeveredésének csak kedvezett.

És bolondoztunk. Bolondozásaink csúcsa a lucázás és a pásztorolás volt. Luca napján telehintettük az utcát, az udvart, folyosót, konyhát szalmával. „Luca, Luca, kitty-kotty, tojjanak a tíktyok százat, ezeret, minden napra eleget.” Ősi babonasággal olvastuk rá a háziakra jókívánságainkat. A pásztorolók incselegtek, elmondták álmaikat, hogy a gazda váltsa valóra. A pásztorolás éppen olyan zajos volt, akár a lucázás.

Szüleim semmitől sem féltek, és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre sem látszottak venni Luca-napját, legalább említésbe sem jött.

Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kisleánykának lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve, félájultan, összerogyva a szoba közepén, s csupán szaggatott szavakkal bírta felhívni figyelmünket a kívül történőre.

Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, jajveszékelés s mennydörgésszerű roppanások.

Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a temetőt. A hóval borított sírdombok, mint legelésző bárányok, fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott.

Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép leány állt, lebontott, fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel, s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.

Márványhomloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, karjairól az ing letépve egészen, s délceg testéről is cafrangokban lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl melléből.

A vért piciny tenyereivel fogta föl, s a pokolbeli szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak szét, hogy csakhamar új dühvel ismét visszaforduljanak.

S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya, kutya után támadt a fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással csörtettek soha meg nem fogyó falkában a Palyus sírjához.

Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket anyámmal, félájultan, ágyunkhoz vonszolt.

Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Luca-éjjelén, egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.