Lénárd (Leonardus) annyit tesz, mint a ‚nép illata’, a leosból, ami népet, és a nardusból, ami illatozó füvet jelent, mert jó hírének illata magához vonzotta a népet. Avagy a Lénárd nevet úgy érthetjük, mint ‚aki meredélyeket választ magának’ (legens ardua), vagy az oroszlánról (leo) nevezték el. Az oroszlánnak négy tulajdonsága van. Először is bátor: miként Isidorus mondja, keblében és fejében bátorság lakozik. Így Szent Lénárd keblében is bátorság lakozott, a gonosz gondolatok megfékezése által, fejében pedig az égiek fáradhatatlan szemlélése által. Másodszor éberség lakozik benne, két dologban: alvás közben szemét nyitva tartja, s lábnyomait menekülés közben elkaparja. Így Lénárd is éber volt a cselekvés fáradozásában, éberen aludt a szemlélődés nyugalmában, s minden világi vágy nyomát eltörölte magában. Harmadszor roppant erő van az oroszlán hangjában, mivel hangja halva született kölykét is feléleszti harmadnapra, és minden vadállatot megtorpant, megállít. Így Lénárd is sok embert, akik a bűnökben halottak voltak, felélesztett, és sok halottat, akik vadállat módjára éltek, a jócselekedetekben megtartott, megállított. Negyedszer félelem lakozik a szívében, mert – Isidorus szerint – sokáig fél a kerekek zajától és a fellobbanó tűztől. Így Lénárd félte és félve kerülte a világi gondok zaját, és ezért a pusztaságba menekült: félt a földi vágy tüzétől, és ezért minden neki felajánlott kincset megvetett.

Lénárd „skorpiósága” lényegesebb funkcióiban érhető tetten: fogolyszabadítóként és a vas kedvelőjeként semmilyen más hónapba nem illene. A Skorpió hava – mint mondottuk – a „halál háza”. Naptári, asztrális vonatkozásban viszont a halál sohasem végleges, hiszen emberi tapasztalattal mérve az égi mozgások, és a földi természet változásai örökkön-örökké ismétlődnek. Istenek, héroszok, mesehősök esetében a halállal rokon értelmű az alvilágjárás, szegény sorba vettetés, kirekesztés (száműzetés), rangvesztés, eltévedés (erdőben, labirintusban), megcsonkulás, betegség, elvarázsoltság (pl. kővé válás), és rabság (különösen mélységbe, sötétségbe, föld alatti üregbe vettetés), mivel ezek az alvilágjárással analóg helyzetek. E fogalomkör tágasságát jelzi, hogy a régi képes beszédben a rácsozat nemcsak a börtönnek, hanem a halálnak is a jele: aki meghalt, arra keresztet vethetünk, kiikszelhetjük, áthúzhatjuk a nevét. A halált a rácsos szövetű hálóval is szimbolizálják (a két szó a magyarban közös tőről is.