Kristófot ekkor a király elé állítják, aki megparancsolja, hogy vasvesszőkkel ütlegeljék, és húzzanak a fejére izzó vassisakot. Ezután egy vaspadot csináltat, és rákötteti Kristófot. Tüzet gyújtat alá, amit szurokkal táplálnak. De a pad, mint a viasz, szétmállik, és Kristóf sértetlen marad. Ezután egy karóhoz kötteti, és négyszáz katonával nyilaztat rá, de a nyílvesszők a levegőben megállnak, és egy sem éri el őt. A király azt gondolván, hogy már lenyilazták Kristófot, gúnyolódni kezdett rajta. Ekkor egy nyílvessző a levegőben megfordult, eltalálta a szemét, s menten megvakult. Kristóf így szólt hozzá: „A holnapi napon bevégzem. Te pedig, zsarnok, csinálj sarat a véremmel, kend meg vele szemedet, és visszanyered szemed világát.”

A király parancsára elvezetik Kristófot a vesztőhelyre, és miután imádkozott, lefejezik. A király összegyűjtött egy keveset a véréből, és szemére helyezve így szólt: „Isten és Szent Kristóf nevében.” És rögtön gyógyulást nyert. Ekkor a király hinni kezdett, és parancsot adott, hogy ha valaki Istent vagy Szent Kristófot gyalázni merészelné, azonnal karddal vágják le.

Kristófot különböző megfontolások alapján céhek, közösségek is patrónusul tisztelték. Így elsősorban természetesen a vízenjárók, kivirágzott botja miatt a kertészek, gyümölcskereskedők, továbbá patikusok, kincskeresők, de leginkább mégis a vándoremberek, legújabban az autósok. Erre még visszatérünk.

A középkori Kristóf-kultusz ezután ellankad, szinte nyomtalanul eltűnik. Maga a Kristóf keresztnév is a XVI. században volt virágjában hazánkban. Nyomait a Kristóf, Kristó, esetleg még a szegedi Kiri (Kristóf) családnevünk őrzi. Legtovább tartotta magát német és örmény polgárságunk körében. Napjainkban mintha újjászületőben volna.

Kristóf tisztelete a XVIII. század folyamán főleg német polgári kezdeményekre kissé föléled. Feltűnik a budavári Szentháromság-szoborkompozíción (1712). Heves mezőváros templomának szószékét, a pesti Thaler József alkotását (1760) Atlas módjára Kristóf hatalmas, antikizáló szoboralakja tartja a hátán. Értelme: a szószékről az Ige, vagyis a Kristóf-hordozta Mester szól a hívekhez. Barokk szobra állott a váci lebontott Migazzi-hídon. Egy pesti patika (1791) Szent Kristóf nevét viseli. A ház homlokzatán Kristóf-szobor is volt. Az egykori Kristóf tér is erre utal. Barokk patrociniumai: Dunaharaszti (XVIII. század eleje, később lebontották), Bia (1742), Kemend (1746, hegyen). Az újabb budapesti szobrokat már a modern közlekedés, elsősorban az autósport patrónusának szentelték. Az autók Kristóf segítségül hívásával való ünnepélyes megáldása hazánkban 1932-ben kezdődött. Később megismétlődött, az utolsó évtizedekben azonban csak egyéni jámborságból történik. Jellemző, hogy a balatoni út mentén, Székesfehérvár egyik elővárosában, a Martonhegyen modern templom is épült Kristóf tiszteletére (1941).

1937-ben kezdeményezték Budapesten a Vízrehívó Szent Krístóf ünnepét, amely sportcsónakok megáldásával végződött.

A Kristóf-kultusz újjászületését célzó hazai liturgikus törekvések, amelyek – mint láttuk – főleg a sport világába tartozó közlekedés fölajánlására irányultak, már nem tudtak gyökeret verni: a hazai autók túlnyomó részén egzotikus formájú fetisek csüngenek.

KL: – A nemzedéktársait már ismerte ekkor?

NNÁ: – Dehogy ismertem, hisz azért említettem meg azt a kettőt, akit már akkor ismertem: Karinthy Ferencet és Végh Györgyöt. Mi tulajdonképpen 45-ben ismerkedtünk meg, mi, akik nagyjából egykorúak voltunk, és akik majdan, később, az Újholdat alapítottuk. Írtam is persze akkoriban. Nem nagyon jelentem meg. Ebben a korszakban mindössze két bizonyítható publikációt tudok megemlíteni, az egyik az Új Időkben, a másik a Jelenkor című lapban. A Magyar Csillagnak – és pláne a Nyugatnak – nem is mertem kéziratot küldeni. Nem ítéltem olyannak a verseimet, hogy azok megjelenhessenek ott. És igazam is volt. Olyan versem, ami tényleg versnek nevezhető, tulajdonképpen csak 44-től született. Nem mintha apróságok vagy töredékek nem akadtak volna már előbb is. Ilyesféle töredékekre emlékszem ebből az időből: „Tank fut a rakparton, vagonokban a ló meg az ember, / Háború, háború, háború – mit vacakolsz szerelemmel?” Meg aztán volt egy másik kis töredékem, ami a kort jellemzi, és ami nekem azért kedves, mert később megtaláltam pontosan ugyanezt a motívumot Rilkében. Ez mindössze három sor, amennyire emlékszem rá. Az volt a címe a kis versnek, hogy Szent Kristóf. Emlékszik maga erre a legendára, nem?

KL: – A Kristóf történetre, igen.

NNÁ: – A Kristóf történet, igen, hogy éjszaka, viharban zörgetnek a révész Kristóf…

KL: – Igen, és akkor viszi át a kisgyereket.

NNÁ: – Viszi át a kisgyereket a vállán, és egyre súlyosabb, súlyosabb, és a másik parton kiderül, hogy a kis Jézust vitte. Azért védőszentje Kristóf az autósoknak még ma is.

KL: – Azért van a kocsimban is, Szántó Piroska festette.

NNÁ: – Na ugye. Az volt a címe a kis versikének. hogy Szent Kristóf. „Folyó, sötét éj, förgeteg, / bár átvihetném vállamon / aprócska üdvösségemet.” Majdnem szóról szóra megtalálható egy Rilkében is. Azt az életérzést, ami akkor bennem volt, a félelmet, a történelemét, a magánéletét együtt, ezekkel a töredékekkel tudnám jellemezni.