Hazai tiszteletének egyetlen művészeti emléke Malompatak (Mlynica), nyilván Thurzó Margittól alapított és Antiochiai Szent Margitnak szentelt főoltárának (1515) egyik táblaképe. Megfestését azonban alighanem névegyezésnek köszönheti: egy másik Genovéva, brabanti királyné volt egyik legkedveltebb épületes európai népkönyv hősnője. Mondája a XV. században bukkan föl, és terjed el először értesültebb főúri körökben, így a kép tanúsága szerint a Thurzó-családban, de csak a barokk idők óta válik hazánkban is a legszélesebb társadalmi körökben kedveltté.

A hazai Genovéva-népkönyvek mégsem a középkori német, legendává színesedett hagyományból, illetőleg Eszterházy Pál előadásából erednek. Végső forrásuk egy francia jezsuita, Ceriziers könyve (1634), amely fordításokban villámgyorsan ismeretessé válik Európában. Hazánkban talán a kapucinus Cochem Márton (†1712) népies ízű német fordítása közvetíti. Az első ismert magyar nyelvű, Kassán megjelent átdolgozás Láng Ádám munkája: Genovéva. Hajdankori szép és érzékeny Történet, minden jó érzésű Emberek, különösen pedig Anyák és Gyermekek számára Iratott (1824). Ennek azonban már nyilván voltak előzményei. Megjelent Csíksomlyón is (1842), ami a székely meseváltozatok forrása lehetett.

Nyár végére megértek. Jelentettem az apámnak, s együtt ballagtunk ki dinnyét szedni. Ahogy odaérünk a mezsgyére, eljajdítom magam:

– Jaj, az egyik dinnyém ellopta valaki az éjszaka!

– El azt - bólintott rá édesapám. - Hja, szomszéd, attól lopnak, akitől van mit.

No, legalább az egyiket meghagyta a jó ember. Leszakajtom az indáról, nekifogom a kisbicskámat a ripacsos hajának.

– Hohó - kapta meg a kezem az apám -, hát hogy gondolod azt? Ezt én viszem el adóba.

– Adóba?

– Hát, ha énrajtam megveszik az adót a földemért, én is megveszem rajtad. Ilyen a gazda sora, lelkem, gyerekem.

Valami keservesen elríhattam magam erre, mert mindjárt megszánt az apám.

– No, ne félj, a dinnyéd árát neked adom. Vehetsz rajta vetőmagot jövő esztendőre.

– Inkább könyvet vegyünk, édesapám.

Meg is vettük az Istenfélő Genovéva históriáját, s így lett belőlem írástudó.

Ez az életem fátuma. Akkor voltam paraszt, mikor az volt az utolsó mesterség, s akkor vagyok írástudó, mikor csak írástudatlannak érdemes lenni.

Ez a rettenetes Párizs olyan volt a rettenetes Commune alatt, mint védőszentje, Szent Genovéva. A prostituált nők is megtértek benne. Az apacsokból, a szemét-ifjakból barikádhősök lettek. Az elkergetett papok iskoláiba az élet és vidámság költözött be. Gaztettet a Commune alatt csak a Versailles zsoldjában álló kémek követtek el. Az anakrón, a koránszületett, igazi szabadság megistenített mindenkit. Hallják és hallgassák ezt meg a modern hitetlenek.

Innét érdekes, barátságos, derűs volt a Ménesi út, a kis kápolnával és a szánkópályával, izgalmas volt a tavalyi tátrai utazásuk, meghitt őserdő a lakásuk négy szobája a derékszögben forduló homályos folyosóval; innét vonzónak tűnt még a franciaóra is, ahol nemsokára körülülik az ebédlőasztalt, kinyitják a könyveiket az Hugo-vers oldalán, fölötte az apró betűs kérdésekkel meg a széttördelt nyelvtani résszel, meg a Párizsra őrködő Genovéva képével, és a mellette ülő Blankával, aki nagylány, de azért jó barátok, s akiben azt szereti, hogy olyan jó kerek betűs álló írása van. Egyszóval ez előtt a kirakat előtt mindig bizakodás öntötte el Damjánit, s érdemes volt itt megállnia. Ezen a májusi napon azonban hiába állt meg előtte. Mintha megváltozott volna az egész táj, a bélyegek, az utca képe, a városról való felfogása. Más színben látta az otthoni homályos folyosót is, a Ménesi utat is. Köd fátyolozta el előle a világot, rideg és barátságtalan köd; ahelyett, hogy feledtette volna vele ez a meghitt kirakat a délelőtt újra feléledt aggodalmát, inkább még élénkebben az eszébe hozta.