Flórián, akit a régi naptár május 4-én ünnepelt, római katonatiszt volt Noricumban, a mai Ausztriában. Diocletianus uralkodása idején szenvedett keresztény hitéért vértanúságot. Legendája szerint, amikor Florianus megtudta, hogy az Enns-parti Laureacumban (Lorch) elfogtak 40 (!) keresztényt, maga is megvallotta hitét. Aquilinus bíró megbotoztatta, s arra ítélte, hogy nyakában
malomkővel az Enns hídjáról lökjék a folyóba. Tetemét egy sas őrizte mindaddig, amíg el nem temették. (A „sas”, a római légiók felségjelvénye, maga Aquilinus hadbíró lehetett, hisz a neve is azt jelenti „olyan, mint a sas”.)
A mondottakból következően Flórián tisztelete elsősorban Ausztriában és a környező országokban virágzik a késő középkor óta. Szent Ágota őrhelyére állítva tűz és árvíz ellen hívták segítségül. A legenda szerint már gyermekkorában megmentett egy égő házat az elhamvadástól. Úgy is szokták ábrázolni, amint római tiszti egyenruhában egy cseber vízzel egy hozzá képest pirinyó
házacska vagy városka tüzét kioltja. Amint ez várható, a tűzzel dolgozók (tűzoltók, serfőzők, fazekasok, pékek, kéményseprők) védőszentje lett, de a gyakori tűzesetek miatt a barokk kortól kezdve már minden tehetősebb polgár házának homlokzatán fülkébe állították szobrocskáját. Neve napján népszokásai is a tűzzel kapcsolatosak. Egyes falvakban ekkor nem raktak tüzet, kenyeret
nem sütöttek, a kovácsok sem dolgoztak, másutt viszont épp ezen a napon gyújtottak új tüzet, ősi módon: például két fadarab összedörzsölésével.
Florianus jelképes alak, akit azért hívott az egyház életre, hogy a május eleji pogány szokásokat általa is megkeresztelje. Neve „virágzót” jelent, s a római Flora istennőtől kapta, akinek egyhetes ünnepségsorozata épp Flórián-nap vigíliájával ért egykor véget. Legendája a 40 kereszténnyel a május 1-jei fordulópontra utal. Mártíromságának színteréül azért tehették meg
Laureacumot, mert a városnév azt jelenti: „babérkoszorúval (ékesített)”. A babér pedig május olümposzi védnökének, Apollónnak szent növénye volt. Halálának módja a rómaiak májusi Argei ünnepének szokásából vezethető le, amikor is nádból, szalmából font bábokat hajítottak jelképes emberáldozatul a Tiberisbe. Ez a szokás a kiszehajtás ókori előzménye is lehetett. Az argei-bábokat
ugyanis március 17-én helyezték el alkalmi szentélyeikbe, olyan napon tehát, amelyre később virágvasárnap eshetett. Talán az sem véletlen, hogy az argei-bábok március 17-i fölszentelése és Flórián vértanúsága között 47 nap telik el. Flórián vízbe hajításának jelképi funkciója is megfelel a korábbi kiszehajtásénak. Ahogy a kisze a „40 napos” böjtöt jelképezi, úgy Flórián a
húsvétot követő „virágos kedvű 40 nap” jelképe. Vértanúhalála e naptári ciklus szomorú végét jelzi (l. még „zöldember”). Flórián tűzzel való kapcsolata is összefügg a ciklusváltással. Az eddigiekben is láttuk, hogy a régi európai luniszoláris naptár határnapjai tűzújító, tűzszentelő ünnepek voltak. Az volt a gyertyaszentelő – Ágota – húshagyó kedd ünnepkör, az volt húsvét, s az
volt a május 1. – Flórián ünnepkör is, mint ahogy az volt minden határnap az év további rendjében.
Régi vízipumpa - Bányászati Múzeum, Ajka (Fotó: Vimola Ágnes)
Számos Flórián-emlékkel találkozunk a barokk Pestbudán. Legnevezetesebb Christ Antal vízivárosi pékmester alapítása, a Fő utcai Flórián-kápolna (1759). A tornyának gombjában elhelyezett chronodistichonos ajánlás, illetőleg könyörgés:
INSIGNIS SEMPER CELEBRA LAVDES FLORIANI
NOS EJUS PRECIBUS, ALVET AB IGNE DEUS.
FESTA COLAS SOLENNE ET IAM DIVI FLORIANI
NEC FVGIT IN SANCTI GLORIA PRIMO DE0.
A tabáni tűzvészre emlékeztet a tabáni templom egyik mellékoltárán látható fogadalmi kép: ALLMÄCHTIGSTER GOTT MIT WUNDER SCHÜTZEST DU UNS ANZELNE HAUÄSER ERSCHONE O GNÄDIGSTER IN ZUKUNFT AUCH UNSERE MITBRUDER INCENDIVM IN RASCIANICA DIE 5 SEPT. A képen Flórián, mellette angyal önt vizet a lángbaborult Budára.
Egy szerényebb kép a kapucinusok templomában is látható: EX VOTO DIE 5 SEPTEMBRIS ANNO 1810.
Flórián szobor áll még a belvárosi templom külső szentélyfalán, továbbá az óbudai Flórián téren és bizonyára még a főváros más helyein is.
Mert, ha a tüzet több láng együttesének fogjuk föl – minek nevezzük vajon a
tűzvészt, a tűzvészeket, melyek nemcsak falvakat, hanem egész városokat is elemésztéssel
fenyegettek? A múlt század közepétől az én gyermekkorom idejéig a fehér civilizáció egyik
legörvendetesebb – leghasznosabb s egyben legboldogítóbb, mert legszínesebb-hangosabb
társadalmi alkotása az önkéntes tűzoltók feledhetetlen és sajnálatosan mégis feledésre
kárhoztatott intézménye volt. A helységek férfilakóinak legjobbjai látták el magukat áldozatosan
egyenruhaszerűen hasonló nadrággal, kabáttal, vastag talpú csizmával, fémsisakkal, arasznyi
széles, vaskapcsok-terhelte bőrövvel, a kapcsokra akasztható baltával, illetve tomahawkkal,
parázskaparóval, nyakukban kötélköteggel. Ekként fölszerelve vonultak szombatonként
gyakorlatra, vasárnap pedig díszszemlére Európa minden tartományának, így Tolna vármegyének
is minden falujában, katonásan négyes sorokba rendeződve, elől parancsnokukkal s a kisded
tisztikarral, középen az ember- vagy állatvonta, a ragyogóra fényesített-festett vízfecskendővel,
hátul a nagydobbal és a fúvós zenekar réztrombitáival s töröksípjaival, mert a tűzoltáshoz,
sejthető milyen társitás folytán, a trombitazene is szervesen hozzátartozott.
Aki akar, emlékezhet rá, a falu közepén trónolt a beszálló vendéglő, komoly,
fehérre meszelt épület, az udvarán tágas levelesszín, ott muzsikált vasárnaponként a
tűzoltózenekar. Aki látta, hallotta, sohasem felejtheti el, hogyan játszott Vak Fördős; egyik
kezével verte a taktust, a másikkal a billentyűket nyomorgatta – bizony, csuda volt az! Azóta
sincs, aki különbül fújná, pedig – halljátok – mindig fél kézzel fogta a csillogó szerszámot.
Szép, öblös trombitája volt, rézből, s kifogyhatatlanul kacskaringóztak belőle a finom
dallamok. Egyszer még a levelesszín teteje is szárnyra kapott; hogyan, hová, azt már nehéz
volna kikutatni, mi se firtassuk.