– Mit akarsz velem, te szegény ember? – kérdezte a király.

Elővette a csizmadia a csizmát, s azt mondta:

– Felséges uram! Egy pár csizmát hoztam magának ajándékba.

Elvette a király a csizmákat, felpróbálta; mindjárt nagyon megszerette, olyan szép volt, úgy illett rá. Azt mondta:

– Ez csizma! Megér ez nekem egy tál aranyat is. Mindjárt kiméretem.

De a csizmadia azt mondja a királynak:

– Felséges uram! Nem kell nekem a tál arany. Hanem méressen ki nekem inkább száz szál vesszőt a hátamra.

Csodálkozott ezen a király. De hát a kívánság – kívánság! Küldött a vesszőkért meg a vesszőző padért. Amikor behozták a vesszőket meg a derest, azt mondotta a csizmadia, hogy hívják be a kapunállót is, mert az első ötven vessző annak jár. Jött a kapunálló.

– Akarod a fele ajándékot? – kérdezte a csizmadia.

– Már hogyne akarnám! – felelte a kapunálló.

– Adjátok ki neki! – mondta nevetve a király.

A szolgák lekapták a kapunállót, kimérték neki becsületesen a száz vessző felét. Alig ért ez ki, hívatták be az ajtónállót. Így járt az ajtónálló is: az is vállalta, az is megkapta a részét.

A királynak annyira megtetszett ez a nem is olyan együgyű csizmadia, hogy két tál aranyat adott neki.