Egyed (latin Aegidius, francia Gilles, angol Giles) a középkor népszerű szentje. Való életéről keveset tudunk. Görög származású bencés rendi szerzetes volt, aki Provence-ban, Arles környékén remetéskedett, majd ugyanitt monostort alapított, amelynek ő volt első apátja (†725 körül). Nálunk és Angliában különösképp kedvelték, mindkét országban sok templomot és monostort szenteltek neki, így hazánkban a Szent László alapította somogyvári apátságot (1091), és a garamszentbenedeki apátság plébániatemplomát (1209), hogy csak a híresebbeket említsük.
(…)
Egyed a tizennégysegítőszent egyike, elsősorban a koldusok, a nyomorékok és leprások védőszentje volt, de – s ez már legismertebb legendájával kapcsolatos – a szoptató anyák is kérték közbenjárását.
(…)
Legendáját a LegendaAurea tette ismertté. Eszerint a szent egy erdei barlangba húzódva remetéskedett, ahol egy szarvastehén táplálta tejével. Egyszer a király arrafelé vadászott. A vadásztársaság felverte és üldözőbe vette Egyed szarvasát. Az állat a remete barlangjába menekült. Ott az utána lőtt nyíl a szentet találta el. Egy változat szerint a nyíl-vessző megölte, egy másik szerint csupán megálljt intő kezét fúrta át.
Koponyájának három töredékét őrizték Esztergomban már a XI. században. Tiszteletének másik korai
hazai nyoma Szent László somogyvári, Egyed altalmába ajánlott monostoralapítása, amelyet közvetlenül Saint Gilles bencés
szerzeteseiből népesít be (1091). Ennek is lehettek Egyed-ereklyéi. Egy Saint Gilles-i illetőségű chanson de geste, a Parise la Duchesse magyar vonatkozásait éppen a két monostor bensőséges szellemi kapcsolata
magyarázza: a menekülő francia királyné gyermekét a magyar király keresztelteti meg és részesíti előkelő lovagi nevelésben. Az
ifjú a királynak, keresztapjának lányát veszi feleségül és trónját is örökli. Bizonyára bencés kapcsolatokkal függ össze, hogy a garamszentbenedeki apátságnak plébániatemploma (1209) máig szintén Egyedet tiszteli védőszentül.
A szent egykorú hazai népszerűségét a bencés Pray-kódexben olvasható, XIII. század elején bejegyzett Egyed-himnusz is igazolja:
Egyed remeteségbe vágyott, ezért titokban távozott, és sokáig a nagy szentségű Veredonius remeténél maradt, ahol érdemeivel elűzte a föld terméketlenségét. Mindenütt híressé vált csodái miatt, de az emberi dicséret veszedelmétől félve otthagyta a remetét, és a pusztában egy belsőbb remeteségbe vonult, ahol egy barlangra és egy kis forrásra bukkant. Rendeltetett néki egy szarvastehén is, amely a nap meghatározott óráiban tejjel táplálta.
Mikor egyszer a királyfiak arrafelé vadásztak, észrevették ezt az ünőt, és a többi vaddal nem törődve, ezt vették üldözőbe kutyáikkal. Már szinte be is érték, mikor odaért annak házához, akit táplált, Az pedig elcsodálkozott, hogy miért bőg ily szokatlanul. Kiment, s hallotta a vadászok közeledtét. Az Úrhoz imádkozott, hogy a dajkát, akit tőle kapott, őrizze is meg számára. Kőhajításnál közelebb egy kutya sem merészelt jönni, hanem hangos csaholással tértek vissza a vadászokhoz. Rájuk esteledett, ezért hazamentek. Másnap visszatértek, de ismét meghiúsult minden fáradozásuk. Mikor meghallotta a király, gyanította a dolog okát, s a püspökkel és sok vadásszal odasietett. A kutyák, mint előbb, most sem mertek közel menni, hanem ugatva visszafordultak. Egy sűrű sövénytől áthatolhatatlan helyet vettek körül.
Egy vadász, hogy a szarvasünőt kiűzze, vaktában befelé lőtt íjával, de az ünő helyett az imádkozó Isten emberén ejtett súlyos sebet. A katonák vassal ösvényt vágtak maguknak, és eljutottak Egyed barlangjáig, Meglátták szerzetesi ruhában az ősz és tiszteletre méltó korú öregemben, és lábához bújva az ünőt. A többieket hátraparancsolva egyedül a püspök és a király közeledett hozzá, ők is gyalogosan. Megkérdezték tőle, hogy kicsoda, honnan jött, és miért választotta ezt a kietlen remeteséget, s ki merészelte ily súlyosan megsebesíteni. Miután minden egyes kérdésre válaszolt, amazok alázatosan bocsánatot kértek tőle, sebének gyógyítására orvosokat ígértek, és sok ajándékot ajánlottak föl, de Egyed gyógyszert nem kért, az ajándékokat pedig figyelemre se méltatta, mert tudta, hogy az erő az erőtlenségben lesz teljes (2 Kor 12,9). Imádkozott az Úrhoz, hogy amíg csak él, ne nyerje vissza korábbi egészségét.