Egy ilyen éjszakába nyúló társalkodás közben fölmerült Párizsi Szent Dénes csodája (akit Te és a franciák szeretnének azonosítani Dionüsziosz Areiopagitésszel, de ez a jámborság megtévedése); az a szent hitünket hirdető hitvalló vértanúhalált halt, de lefejezésekor iszonytató csoda történt: mindenek láthatták, hogy alig hersent le fejével a hóhér kardja, a szent a fejet felkapta, hóna alá vette – és így masírozott vele kerek két mérföldet, amíg angyalok várása, angyali kórus lehatolása mennyekből és más jelek ott, ahol elhantoltatnia rendeltetett, megtorpanásra nem késztették, mikor is a megásott sírgödörbe fejét begurítva, ő maga is belébukfencezett. A teremben lévő filózofusok közül egyesek kukacoskodni kezdtek, firtatva a „két mérföld” értelmét, amennyit nyaka-csonkjával azon véresen és előrefordított, tágra nyílt szemű fejével – hogy lássa, merre megy – a feje híja szent menetelhetett; mert a latinban milia passuum áll, ami kétszer ezer lépés, ám a francia lieue, a mérföld háromannyi, ha nem több; nem is beszélve az angol league-ről, ami három francia mérföld, márpedig Alban Butler Szentek Élete angol változatában ez áll, s így meglehet, hogy Szent Dénes hat mérföldet is megtett fejével a kezében s az legalább 15000 lépés… A vitát hajnaltájt, odafordulva vendégeihez, maga du Deffand marquise vágta el: uraim, a távolság nem számít – az első lépés a nehéz: la distance n’y fait rien; il n’y a que le premier pas qui coûte…

Dénes (Dionysius) azt jelenti: ‚hevesen menekülő’, vagy származtathatjuk a dyo, azaz ‚kettő’ és a nisus, azaz ‚felemelés’ szavakból, mintegy ‚két dologban felemeltetett’, tudniillik testében és lelkében. Avagy a Dyana, azaz Venus, a szépség istennője, és a syos, azaz ‚isten’ szavakból, mintegy ‚istennek tetsző’. Vagy miként néhányan vélik, a dionysia szóból, mely Isidorus szerint részegség ellen hathatós fekete drágakő. Dénes tehát hevesen menekült a világtól, tökéletes lemondással; felemeltetett a belső világ szemlélése által; Istennek tetsző volt ékes erényében, és hathatós volt a bűnösök számára a vétkek részegsége ellen. Megtérése előtt sok névvel illették. Nevezték Areopagitának arról a faluról, ahol lakott, de mondták Theosophusnak, azaz Isten bölcsének.

Dionüszosz/Bakkhosz (latin Bacchus) lehetséges ősei közül leginkább a védikus Szóma holdistenre emlékeztet. A védikus kultuszokban a szóma, az árja istenek mámorító itala töltötte be azt a funkciót, amit a bor Dionüszoszéban. Bölcsője Thrákiában ringott, de mire minden görög megismerkedett vele – mitológiájában külön fejezet illeti meg utazásait – képmása több más isten arcvonásaival gazdagodott, a krétai Zagreuszéval, a phrűgiai Szabazioszéval, a lűdiai Basszareoszéval. Zeusz fia volt és Zeusz maga (Dionüszosz jelentése „nüszai Zeusz”; Nüsza helységnév, több is volt belőle, a hívek az isten kultuszhelyeit rendre Nüszának nevezték), aki – s ebben Erószra hasonlít – hol kései gyermekistenként, hol a legősibb istenek egyikeként jelenik meg előttünk. Elüt olümposzi társaitól abban is, hogy ő maga nem is tagja e karnak, hiszen „halandó”, „halandó” anyától született, meghaló és feltámadó fiúisten volt. Egyik aspektusában eredetileg a szőlő és a bor, majd általában a vegetáció és az életadó nedvesség megtestesítője, a másikban viszont halálisten. Eleinte barbár rítusok övezték, később az orphikusok elvont legfelsőbb lényt formáltak belőle.