A nagylánnyá serdült Borbálának megesett a szíve a szegény bányászok küzdelmes életén. Egy vasárnap, amikor lement a táróba, vagyis tárnába, nagy recsegést hallott. Ezt intő jelnek vette és kérte édesapját, hogy a bányászok más vasárnap ne dolgozzanak. Ez azonban kérlelhetetlen maradt. Reggel Borbála könyörgött a bányászoknak, hogy be ne menjenek a táróba. Hallgattak rá. Nemsokára a táró csakugyan beszakadt, de emberélet nem pusztult el.

Borbálát az apja férjhez akarta adni egy gazdag legényhez, de hiába. Erre a lányát egy hatalmas kővel agyon akarta csapni. Ez félelmében a bányászokhoz menekült. Az apa itt is üldözte, azonban eltévedt, majd valami mélységbe zuhant. A lány megmenekült, és azzal hálálta meg szeretett bányászainak segítségét, hogy egész életén át megmaradt jótevőjűknek. Mindig megsejtette és megmondta, hogy hol éri őket veszedelem.

Volt egy nemes, szászföldi gróf, aki elfogta egy ellenfelét, egy toronyba záratta, és súlyos büntetés terhe mellett meghagyta családjának: se ételt, se italt ne adjanak neki, hogy minél előbb éhen haljon. Miután már jó ideje étlen-szomjan maradt a fogoly, gyászos és panaszos hangon kérlelte a toronyőrt, hogy adna neki egy kevés kenyeret a dicsőséges szűz, Borbála iránti tiszteletből, hogy éhen ne haljon. Az őr ügyet sem vetett a kiáltozásra és könyörgésre, amaz pedig így feküdt ott egy darabig, és senkinek nem válaszolt. Az őr úgy vélte, hogy már meghalhatott, és kérte urát, hogy adjon engedélyt a tetem kihozására, mielőtt oszlani kezdene. Kötelet kötöttek a fogoly nyakába, felhúzták a torony tetejére és a magasból levetették. Miután földet ért, rögtön felegyenesedett, s mindazok, akik ott voltak, láttára hanyatt-homlok menekülni kezdtek. Ő pedig kedvesen intette őket és kérte, hogy az Istenért el ne szaladjanak, inkább jöjjenek közelebb. Miután odaléptek, megkérdezték, hogyan lehetséges ez, és hogy lehet, hogy még él. Így felelt nekik: „Borbála, a szent szűz, minden viszontagságom során megoltalmazott, és mikor kidobtak a toronyból, szentséges kezével fogott fel. Nem halhatok meg, csak meggyónva, szentáldozással megerősítve, és az utolsó kenetet fölvéve.” „Honnan ez a kegyelem?” – kérdezték. Mire ő: „Minden év minden egyes napján böjttel és imádsággal tiszteltem Borbálát, és megszerezte nekem Istennél ezt a kegyelmet, hogy szentségek nélkül nem halhatok meg.” Mihelyt megkapta a szentségeket, kilehelte a lelkét.

Szent Borbála napján az egész családot meghívta az ünnepélyre. A laktanya udvarán zenekar játszott, egy katona felolvasta a szent Borbála tekercset, afféle tréfás verses mondókát, mely őrvezetőtől zászlósig kifigurázott néhány közismerten goromba kiképzőt, a legénység és a tisztek harsány derülésére.

Nem volt ez kimondottan bányavidék. Félig az erdőbe, félig a meredek oldalakra kúszva, mindössze egy bányászfalucska volt, de azért itt is minden évben megtartották a bányásznapot. Hét kilométerre, az alsó faluban volt a vasúti állomás, a rakodó, innen is jártak fel dolgozni, teherautókon érkezett mindig a váltás. Most a két falu között, ahol a völgy valamelyest kiszélesedett, pallót vertek át a patakon, s a két parton sátrakat és bódékat állítottak fel. Az ácsok szombat délután esőben dolgoztak, másnap reggelre sem állt el egészen. A hűvös szemerkélés ellenére a bányászok kora délelőtt elindultak lefelé az úton családostul.