Semmelweis óta nem halnak meg tömegesen gyermekágyi lázban az asszonyok. Ebben az esetben az értetlenség, szűklátókörűség eredménye mindössze annyi, amennyien előtte haltak meg fölöslegesen.

A máglyán elégetett kuruzsló asszonyra gondolok, aki néhány perccel azelőtt, hogy meggyújtották talpa alatt a máglyát, elmondta bíráinak titkát. Az egyetlen varázsszert, amelyhez folyamodott. Varázslata annyi volt, hogy szerszámait ugyanúgy megfőzte használat előtt, mint az ételét. Így tiltott beavatkozásainak nem voltak halálos áldozatai akkor, amikor a szülésbe sokan belehaltak.

Nem ő tehetett arról, hogy az ítélkezők kíváncsisága nem terjedt tovább. Nem töprengtek összefüggéseken.

Mit tettek?

Kiadták a történelem folyamán oly sokszor kiadott parancsot: gyújtsák meg a máglyát. S evvel, csupán evvel az egyetlen ítéletvégrehajtással halálra ítélték azok nagy részét is, akik Semmelweisig gyermekágyi lázban meghaltak.

Tudom, kegyetlenül hangzik, de még ez az ítélet sem végérvényesen akadályozta meg, hogy véget érjen a halálsorozat. Egy ideig biztosította még hatalmát éretlenség és értetlenség. Majd varázslatból tudomány lett, gyakorlati megoldás.

Hosszan lehetne sorolni, mi mindent kellett többször megtalálni, amíg az emberiség a saját érdekében mégiscsak hajlandó volt elfogadni.

De végül, sok fölösleges szenvedés, áldozat árán, végül mindig sikerül.

Ez azért vigasz. De csak a tudomány számára.

A L’Espressóban hosszú cikk Semmelweisről. Abból az alkalomból, hogy olaszul is megjelent Céline életrajzi regénye, s hogy az olasz tévé vetíteni kezdett egy új olasz Semmelweis-filmet. Ezelőtt Olaszországban nemigen ismerték. Az orvosnövendékek, akiket a riporter megkérdezett, hogy hallották a nevét, ilyesmit feleltek: – Semmelweis? szélsőbal merénylő… Brecht írói álneve stb.

A hetilap cikke – tanulmánya inkább – a semmelweisi sajátos hősiesség összetevőit elemzi. A természettudományos pozitivizmus és a romantika keverését. Lényegesnek említi a független gondolkozásnak azt a szenvedélyét, amely rebellis magyar hozománya volt Semmelweisnek Bécsben. A cikk írója sajnálkozik azon, hogy a filmben nincs magyar táj és pesti városkép – hozzátartoznék, írja.

Céline Semmelweis-életrajzát remekműnek tartja az olasz recenzens. A nácizmusba tévedt francia író ezzel a könyvvel megváltotta magát. Ha Céline a mennyország kapujában bebocsátást kér – írja a L’Espresso – csak annyit kell mondania arra kérdésre, hogy ki kopog: „egy francia orvos, Courbevoie-ból, aki a Semmelweis-könyvet írta.” Mert ha mégoly esendő volt is, az emberi kultúra egyik legnemesebb jelenségét közvetítette számunkra.

Mindezt csak azért írom le ilyen részletesen, mert ugyanezen a héten jelent meg egy hazai lapban kritika Száraz György Semmelweis-darabjáról.

Az elismerések közt a kritikus nem mulasztja el megemlíteni, legnagyobb dicséretként: „semmi hősiesség, brávó!”

A magyar közönségnek tehát nem kell félnie, hogy rabul ejti őt a színházban valamilyen divatjamúlt emelkedettség.

Az orvos a vizsgálóasztalra dőlve aludt. A nővér gyöngéden megérintette a karját.

– Doktor úr… Doktor úr…

Meggyvágó doktor nem mozdul.

– Doktor úr…

– Mi van? Mi van? – riadt föl Meggyvágó, s ködös szemmel néz körül. – Győztünk?

– Nem… Nem hiszem… Egy beteget hoztak.

– Pont most…? – az orvos elnyűtt, bamba arccal meredt maga elé. – Nem bírom… Nővérke, megkértem, hogy senkit… Senkit ne eresszenek be. Összeesem. Tudja, hogy félórát se alszom már naponta… Nem is látok – a szemét dörzsölte.

gégészhez azért nem megyek, mert mindenféle hosszú tárgyakat dugdos az orromba és ahelyett, hogy elismerné, hogy ez kellemetlen, folyton csúfol közben, mint aki érthetetlennek találja ezt az affektálást, hiszen nyilvánvaló, hogy ennél nincs nagyobb kéjmámor;

sebészhez azért nem megyek, mert folyton azt mondja, hogy ne féljek, holott nekem egyetlen vigasztalásom, hogy félek – továbbá azt mondja, hogy nem fog fájni és fáj, ahelyett, hogy azt mondaná, hogy fájni fog és mégse fájna;

fogászhoz azért nem megyek, mert megyek ugyan, de az előszobában elmúlik a fájás és gondolom, majd holnap megyek, de nem is ide, hanem ahhoz, aki nem piszmog el egy évig, amikor a díjak következtében már lesz ugyan mivel harapni, de nem lesz mit;

röntgenológushoz azért nem megyek, mert a csontvázamat és vesémet látja, de a kabátomat nem s így nem adja meg a kellő tiszteletet;

urológushoz azért nem megyek, mert többnyire roppant vicces emberek és oda nem tartozó dolgokat mondanak magánügyeimre vonatkozóan, továbbá véleményeket fizikumomról, mint a szabó, aki mértékvétel ürügye alatt lekritizálja az alakomat;

gyomorspecialistához azért nem megyek, mert többnyire komor emberek, nem hagynak magukkal vitatkozni, mindent jobban akarnak tudni nálam és nem hajlandók például megérteni, hogy az ember ebéd és vacsora tartamára igazán felfüggeszthetné a diétát, ha különben betartja;

idegorvoshoz azért nem megyek, mert aznap mikor mennem kellene, éppen nagyon ideges vagyok és ilyen idegállapotban nem bírom az orvost – és végre;

pszichoanalitikushoz azért nem megyek, mert három hétig egyebet se csinál, mint hogy kielemzi belőlem, hogy miért nem akarok pszichoanalitikushoz menni, mint az egyszeri tanító, aki azt mondja Mórickának: Móricka, warum bist du nicht gekommt, mire Móricka teljes joggal felelheti méltatlankodó hangon: Herr Lehrer, ich bin doch dó!

azért megyek orvoshoz,

mert orvoshoz menni, hozzátartozik a polgári élet szertartásaihoz, mint a bridge, a nyaralás, a víkend, és mert éppen orvostól jönni előkelő dolog és jól is hangzik, bizonyos tekintélyt ad az embernek, ha azt mondja, orvostól jövök, ez a hitelemhez tartozik;

mert műveletlen barom vagyok és jól esik a gondolat, hogy egy művelt, képzett, csaknem felszentelt papja a társadalomnak egy óráig komolyan beszél velem-rólam, mint valami különleges csodáról, akinek a hasfájása, belső forrósága, kétoldali fülhallása és középfolyása a locarnói egyezménynél fontosabb téma lesz egy óráig;

mert roppant művelt ember vagyok, rengeteg mindenfélét olvastam, ilyen orvosi dolgokat és titokban kéjelgek a gondolatban, hogy fog leesni a székről az a műveletlen, divatos felcser, mikor majd tökéletes latinsággal mondom el magamról a diagnózist és az ő megjegyzései közben az én szerény, halk közbeszólásomból kiderül, hogy mennyivel jobban értek a dologhoz, mint ő;

mert, ha nő vagyok, majd megmutatom én neki, mennyivel jobb alakom van, mint a Mancinak, aki itt henceg nekem, hogy a dr. Szőkének reszketett a sztratoszférája, vagy hogy a csudának hívják, a kezében, amivel a hátán hallgatózott;

mert, ha férfi vagyok, jólesik hallani, hogy ilyen tüdeje Nurminak volt utoljára és hogy bátran ezt meg azt;

mert ezzel az orvosnak be fogom bizonyítani, hogy a másik orvos nem érti a dolgát, tudod öregem, nem mondta direkt, mert tudod, ezeknek össze kell tartani, de láttad volna, hogy legyintett és csóválta a fejét…

Vannak kiélezett helyzetek, amikor hirtelen minden leegyszerűsödik. Kórházba kerültem, és megoperáltak. Ettől kezdve a magyar társadalomnak csak egészen szűk szeletét, pontosabban metszetét láthattam, s erre kellett (lehetett) figyelnem, ezzel a látvánnyal, élménnyel tölthettem fel akkumulátoraimat. Eleinte sivárnak tűnt ez az élmény, aztán óráról órára elfogadhatóbbnak, szinte érdekesnek. Eltartott egy darabig, amíg az infúzió csordogált belém, mire elvitték a kiürült üvegeket, lebontották a fölém magasodó szerkezetet, mire érzékelni kezdtem, hogy bejöttek, kimentek, hoztak valamit, beszélgetnek velem. Eleinte lebeg az ember, csak később, amikor megszűnik az érzéstelenítő injekciók hatása, ütődik a földhöz, s borítják el a hazai realitások. Anarchikusnak tűnt a kórház, tisztasága kétesnek, bár a párnák, melyeken feküdtem, habkönnyűek és tiszták voltak. Később ráébredtem, hogy az ország egyik legtisztább kórházában fekszem. A rendetlenségérzésem valószínűleg abból táplálkozott, hogy már a kivizsgálások idején is talicskákat, malteros ládákat és iparosokat láttam a folyosón. Akkor éppen a személyzet tusolója, vécéje romlott el, de mire bekerültem, a női osztály vizesblokkja is félig-meddig tönkrement. Ráadásul beázott a kórház első emeleti szintje. Egyébként az utolsó tíz évben, amilyen egészségügyi intézményben (rendelőintézetben, kórházban, szűrőállomáson) csak megfordultam, mindenütt rossz volt valami. Omladoztak a falak, elromlott a röntgen, hiányzott valamilyen segédanyag az EKG-hoz, elfogyott az érzéstelenítő, a megfelelő méretű injekcióstű, a fogtöméshez való pekmesz. Mindenütt mesterek, segédmunkások bizonytalankodtak a lépcsőházban vagy a folyosókon. Sajnálatosan még rangos és nagy kórházakban is ez a kép fogadta a beteget. Mindezek ellenére működnek a kórházak és intézetek, s az orvosok meggyógyítanak bennünket. Most is ez történt, igaz, egyházi szóhasználattal élve a műtő sacrosanctus, ott mindennek rendben kell lenni. És rendben volt, dr. G. T. főorvos megoperált, bonyodalmak és gyógyszerek nélkül gyorsan gyógyultam. – A látszólagos anarchiából kibontakozott a rend, nővérek, orvosok felügyeltek rám, ahogy a többi betegre is. Kis vizit, nagy vizit… Reggel, délután, este váltották egymást, mindenki megnézett, megkérdezett. Az orvosok között volt olyan, aki éjszaka ügyelt, aztán reggel dolgozott tovább, majd újra ügyelt, anélkül hogy hazament volna.

Háromoldalas interjú Béres Józseffel, keserves küzdelmeiről a kádári időkben, hogy elfogadtassa megváltónak ígérkező cseppjeit. Emlékszem én is, micsoda düh és hahota kommentálta az Aczél Györgyhöz közelálló orvosi és újságírói körökben a Béres-cseppeket. A kuruzslás, a fehér ló áldozás, a sumér-magyar rokonság jelenségkörébe utalták. De emlékszem arra is, hogy milyen önkéntes hívei támadtak a Béres-ügynek a legnagyobb költők és filmrendezők körében. Messziről láttam csak, de szívszorítóan szép harc folyt. Még Olaszországból is követni lehetett hősi fordulóit… Kósa nem tudom, hány órás filmje, amely oly izgalmas és meggyőző volt, hogy kár lett volna akár egy métert is kivágni belőle. De csak titkos vetítéseken lehetett látni. Vagy ott se. Most olvasom Nagy László naplóját. Megrendítő, hogy mennyire eltölti őt is Béres cseppjeiért az aggodalom, a harci kedv. Mintha az életét tenné rá.