„Meghagyta nekik, hogy ünnepeljék meg minden évben Adar hónap tizennegyedik és tizenötödik napját, mert ezek azok a napok, amelyeken a zsidók megszabadultak ellenségeiktől, s ez az a hónap, amikor szomorúságuk örömre, gyászuk pedig ünnepnapra változott. Üljék meg ezeket a napokat vidám lakomákkal, küldjenek egymásnak kóstolót, s adjanak ajándékot a
szegényeknek.” (Eszter 9,21—22)
Purimkor a perzsa uralom alatt élő zsidók megmenekülését ünnepeli a zsidó nép, ami i.e. 450 körül történt.
Hámán gonosz tervet szőtt a zsidó nép kiirtására, de Eszter királyné közbenjárására terve meghiúsult. Az ünnep elnevezése a „sorsvetést” jelentő pur szóból ered, mert Hámán sorsot vetett a zsidók sorsára.
Purim előestéjén a zsinagógában vallásos előírás meghallgatni az Eszter-tekercset (Megila) és utána enni, inni, vigadni. A Talmud szerint: „Addig kell inni, amíg nem tudunk különbséget tenni az átkozott Hámán és az áldott Mordecháj között” (Megila 75) A Megila alapján mindenkinek ajándékot kell küldenie legalább egy barátjának, és adományt adni legalább két szűkölködőnek.
Elterjed szokás ilyenkor jelmezekbe öltözni, összejöveteleket rendezni, ezért Purimot gyakran nevezik a zsidó farsangnak.
A Chanukkát kiegészíti a másik, még a bibliai kor legvégén keletkezett örömnap, Purim, amely a perzsiai zsidóságnak egy csodás megmenekülését örökíti meg. Közismert a történet, hogy Hámán Ahasvérusnak, a perzsa nagykirálynak (valószínűleg azonos I. Xerxes-szel, a Krisztus előtti 480-as szalamiszi csata vesztesével) minisztere magánbosszújától vezettetve az
egész perzsiai zsidóság kiirtására tört; csak Eszternek, a király feleségének önfeláldozó kérése és Mordechájnak nevelőapjának bölcsessége menti meg a pusztulástól az ártatlanokat és dönti romlásba veszedelmük okozóit: Hámánt, családját és párthíveit. Csodás menekülés a közös alapvonása tehát a Chanukkának és Purimnak. Csakhogy, míg amott a szentföldi őslakó zsidóság
földműves-katonáinak hősies harca szerezte meg a győzelmet, addig itt az immár őshazájától elszakadt, „galut”-ban élő őseink csupán szerencsés udvari cselszövénynek köszönhetik életüket. Amennyivel heroikusabb az egyik, annyival közelebb áll a középkori és újkori zsidóság sorsához a másik. Épen ez magyarázza meg a Purim páratlan népszerűségét.
Világosan emlékszik egy télvégi reggelre, iskolások voltak, Jeremiás harmadikos, Marci másodikos, a szoba közepén egy szarvasálarc hevert. Purim reggele volt, a gyerekek a zsidó iskolában megajándékozni készültek egymást. Úgy volt, hogy Marci egy csodaceruzát fog ajándékozni Edének, de hogy éppen azt a puffancsot húzta ki, igazi balszerencse. Mindenesetre a hajót nem adja oda. Vagy adja oda mégis annak a puffancs Edének, akit a legszívesebben seggberúgna, ha nem tartana attól, hogy beleragad a cipője?
Ilyenkor, Eszter ünnepén ráírták egy cédulára a rossz tulajdonságaikat, és a kis papírszeletet belenyomták egy baba zsebébe. Jeremiás úgy döntött, hogy nem ír fel semmit, ragaszkodik a tulajdonságaihoz, egyiktől sem akar megszabadulni. Sőt a babát is eldugja, hogy ne égethessék el.
Avraham nyel egyet. Megsimogatja a fiú fejét, tenyerét rajta hagyja meleg, nedves haján, gondolkodik, hogy mit mondjon. Végül ez jut az eszébe:
– Tíz évvel ezelőtt a Népházban rendeztek egy Purim ünnepséget, nálatok is csináltak biztosan az iskolában.
– Igen – ragyog David –, én egyszer lánynak öltöztem.
– Dan még kisgyerek volt. Ráosztották a Hámánt, aki el akarja pusztítani a zsidókat. Hosszú szakállt ragasztottak neki, hasát kitolta, úgy jött a színpadra. Mintha tegnap lett volna… Toppantott a lábával, és a kis vékony hangján elénekelte:
Mert gazdag vagyok én,
A lovam büszke mén,
S fölhúzom Mordeháj zsidót
A város közepén.
– Képzeld, mi történt. A gyerekek elkezdtek tapsolni: Há-mán! Há-mán! A gonosz Hámánért izgultak, csak azért, mert Dan játszotta. Luzsánszkiék nagyon dühösek voltak, az ő fiuk, Hanan játszotta Mordehájt. Ez jó, ugye?
Goldmann úr megkért bennünket, szokott csütörtök esténket ezen a héten szerdára tegyük át, mert másnapra egy ortodox esküvői lakoma násznépe minden asztalt lefoglalt. Jó vendégei voltunk, mindig szívesen látott bennünket, kivéve néhány nagyobb, évközi ünnepen. A purimot, a pészachot vagy a jom kippurt kóser étkezdénk zárt körben szokta megtartani. Ilyenkor szent sátorrá alakult a terem, a Niszel család a kopott asztalokon damaszttal terített, előkerültek a gondosan őrzött ezüstök, a hétágú gyertyatartó, miegymás. Boldogan körbeültük volna mi is a széder-tálat, az egyéves, csontjatöretlen bárányt – sajnos, az év jó néhány napja hithű zsidók számára volt fenntartva Goldmann úrnál; virágdíszes asztalainál kívülállók nem hallgathatták a Hággádát, nem fogyaszthattak pászkát keserű salátával. Efféle napokon, kölcsönös megértéssel, más helyre vándoroltunk.