Megy az utcán a polgárőrség puskával, zászlóval. Nagy a parádé.

A városházától jönnek, s mennek a templomba.

Kövér főkapitány járul elöl gyalog, kivont szablyával, s világért hátra nem nézne a századjára, csak úgy kommandíroz.

Egy kis mellékutcán egybe oda lehetne érni a templomhoz, de a kapitány végig akarja vinni az őrséget a piacon, hogy lássa a népség.

Amint tehát a kis utcához érnek, az egész század igen természetesnek találja, hogy oda be kell kanyarodni, a kapitányt pedig hagyják egyedül menni, gondolván, hogy valami dolga van neki a piacon. A templom előtt majd összetalálkoznak.

A csapatvezér tehát szépen megy végig kivont karddal a piacon, s amint egyet fordulni kell, elkiáltja magát:

– Jobbra kanyarodj!

Csak akkor veszi észre, hogy senki sem megy utána. A derék polgárok azóta régen a templom előtt állnak sorban, s már ki is pihenték magukat.

A magamfajta kisember öröme legtöbbször csak félöröm. Árnyékot vet rá valami: egyszer a munka, máskor az emberek rosszakarata. A faluban megalakult a polgárőrség. Tizenöt tagú fegyveres testület őrködött ezután a falu rendje felett. Volt, aki megérdemelte ezt a tisztséget, de olyan is akadt, aki csak bitorolta, és gonoszul visszaélt vele. Emésztő haragvások nyertek ezekben a napokban kiegyenlítést. Azelőtt mindössze három kommunistát tartott számon a falu, most meg mintha csak a föld alól nőttek volna ki: a polgárőrök mind annak tartották magukat. Itt tapasztaltam először, hogy némely ember szereti a hatalmat, egyenesen szomjúhozik rá. Addig töri magát, addig alakoskodik, míg meg nem kapaszkodik a fegyveres testület soraiban. Az pedig akkor nagy dolog volt. A fegyverforgatásra megtanították őket a szovjet katonák, de hogy a hatalmukkal hogyan sáfárkodjanak, azt már igazán nem rághatták a fülükbe. Egynémelyik azt hitte, hogy ez a milicistáskodás nyugdíjas állás lesz. Gecsei Sándor javakorabeli parasztember mindenkinek elmagyarázta, aki útjába került:

– Ez a mai változás olyan, mint egy nagy szekér: a kerekek forognak, nyelik a kilométereket, és aki tud, felkapaszkodik rá, aki szájtátiskodik, lemarad. Jobb az ilyen szekérre idejében felcihelődni, míg üres, míg az ülésen kaphat helyet az ember, mert hát mégiscsak jobb a gyeplőt markolni, mint zsibbadó lábakkal a saroglyában zötyögni.

Amint befejezte okoskodását, hamisan hunyorított, és feszesre rántotta vállán a puskát. Indult tovább. Folyton a falut járta, ha parancsolták neki, ha nem, ment, ügyeskedett, „rendezte” a népet.