Károlyi mauzóleum - Kerepesi temető (Fotó: Legeza Dénes István)
A polgári demokratikus forradalom előzménye az elhúzódó I. világháború miatt
érzett elégedetlenség a munkások, a katonák, a radikális és liberális polgárság
és az értelmiség jelentős csoportjaiban. 1918. október 25-én, amikor már a
Monarchia széthullása küszöbön állt, a Magyar Szociáldemokrata Párt, a
Függetlenségi és 48-as Párt és a Polgári Radikális Párt megalakította a Magyar
Nemzeti Tanácsot. A Károlyi Mihály elnökletével létrejött testület 12 pontos
kiáltványa követelte a háború azonnali befejezését, az ország teljes
függetlenségének megteremtését, mélyreható demokratikus reformok bevezetését,
valamint a nemzetiségekkel való megbékélést az ország területi integritásának
sérelme nélkül. A tüntetők azonosultak a Nemzeti Tanács céljaival, és Károlyi
miniszterelnökké történő kinevezését követelték. IV. Károly – ellentétben az
általános várakozással – nem Károlyi Mihály grófot nevezte ki miniszterelnöknek:
Megalakult a Hadik-kormány. Válaszként tüntetés kezdődött Budapesten, amely az
éjszaka folyamán felkelésbe csapott át. A Nemzeti Tanácsot támogató
felfegyverzett munkás- és katonatömegek elfoglalták a középületeket és elfogták
a főváros katonai parancsnokát, követelték az önálló magyar köztársaság
kikiáltását, megakadályozták egy menetszázad frontra indítását, kiszabadították
a politikai foglyokat. 1918. október 31-én reggel győzött az „őszirózsás
forradalom”, hatalmas tömeg ünnepelt az utcákon. A katonák a letépett K. U. K.
sapkajelvények helyére, a civilek kabátjuk gomblyukába őszirózsát tűztek, így
teremtették meg a forradalom szimbólumát.Az uralkodó és a homo régiusként
Budapesten tartózkodó Habsburg József főherceg október 31-én Károlyi Mihályt
nevezte ki miniszterelnöknek. Károlyi a Nemzeti Tanács három pártjának
képviselőiből megalakította kormányát. Ugyanezen a napon halt meg Tisza István,
akit a felkelő katonák egy csoportja lőtt agyon otthonában. Károlyi
kinevezésének hírére aznap és november első napjaiban a vidéki településeken is
sorra alakultak meg a nemzeti tanácsok, amelyek támogatásukról biztosították a
polgári demokratikus átalakulás és a nemzeti függetlenség kormányát. A polgári
demokratikus forradalom eredményeképpen 1918. november 16-án a kormány
proklamálta a köztársaságot.
1919. február 23-án egy nyirkos vasárnap, az esőmosta és még népetlen reggelen automobilok vágtatnak a Keleti pályaudvar felé. Ezeket az automobilokat ismertük már a háború alatt. Az
egyikben, a sötétzöldben, a szinte nesztelen kerekűben Zita királyné üldögélt, amikor néhanapján Pesten mutatkozott. A nagyszerű francia gép belsejében ma reggel álmos, veres szemű
szerkesztők és írók foglalnak helyet. A többi automobilok, amelyek a köztársaság piros-fehér-zöld rendszámaival vannak ellátva, ugyancsak más pasasérokhoz voltak szokva. Osztrák
generálisok, elmúlt, elfelejtett miniszterek, központigazgatók, háború-vállalkozók terpeszkedtek az üléseken, gőgös „gépkocsi-pillantást” szórakozottan vetettek az elátkozott Pestre,
amely görnyedni látszott az átok alatt: a háború örökké tart. A pályaudvar felé rohanó automobilokban ma a köztársaság vezérei vizsgálják az időjárást. Csurog az ég. Bokáig érő víz a
pesti aszfalton. Mi lesz, ha majd el kell hagyni a kényelmes autót, s leszállnak a különvonatról, amelyről tudjuk, hogy befűtve áll? Mi lesz odakünn az Alföldön, ahová földet osztani
megyünk? Térdig érő sárnál nem adják olcsóbban azok, akik az Alföldet ismerik.
„…egy hazát csak feltétlenül és véglegesen lehet elveszteni, a történelmi fordulatok legtöbbször
csak ötletszerű, elsietett hazatérésekre adnak módot, de hazát újra nem adnak, és mégis várják a postást.” Márainál olvasom ezt, a San Gennaro vérében, de Károlyi Mihályra kell gondolnom, az ő szép, anakronisztikus hazatérésére és hősi, némaságba fulladt második emigrációjára.
