Egy 1951-es minisztertanácsi határozat a pedagógusok munkájának társadalmi elismeréseként június első vasárnapját PEDAGÓGUSNAPnak nyilvánította. Megünneplésére először 1952-ben került sor: ekkor átadták a kiváló tanítói és tanári okleveleket az ország legjobb oktatóinak. Jelenleg a kimagasló oktató-nevelő tevékenység elismerésére adományozhatóak szakmai díjak. Megünneplése sokat veszített hivatalos jellegéből, intézményi szinten elsősorban a gyermekek köszöntik tanáraikat.
Fizikából. Hát fizikából már novemberben feleltem, kérdezte a Föld mozgását, s én mondtam, hogy a Nap körül és ellipszis-alakú pályán, melynek egyik gyújtópontjában a Nap van, és ez a Newton érdeme. De akkor a mellettem ülő fiúval összetévesztett, akinek háromnegyede van a fizikából, és nekem írta be véletlenül. Akkor szóltam, a tanári kar megnézte a noteszt, mondta, hogy tényleg a Csekonics helyett írta be véletlenül, de ezt most már nem lehet kiigazítani, mert ebből neki a kormánynál kellemetlenségei támadnak, nagyon kért, hogy ne firtassam a dolgot most egyelőre, és tegyem meg neki, hogy most egyezzem bele a hármasba, év végére kijavítja jelesre, és nem is kell felelni a következő félévben. A jelest mindjárt be is vezette a születési bizonyítványomba, főigazgatói aláírással.
Megtanított szeretni, tudunk hát gyűlölni is. Megtanította, mi az értékes, tudjuk tehát azt is, mindig, bármilyen élethelyzetben, mi a talmi. Megtanította nekünk az irodalomban, mi a tragédia. Képessé tett minket arra, hogy saját életünkben is érzékeljük és megéljük a tragikumot.
Most tanítok. A tantestület már mindenütt majdnem csupa nő. Talán csak az az előnye, hogy az
anya az iskolában is gyereket lát, ugyanakkorákat vagy hasonló korúakat, hasonló tettekkel,
magatartással, reagálással, mint otthon. Van egy kamasz lányom, ezért talán jobban megértem a
kamaszokat. Hátránya sokkal több. Kolléganőim nagyon sok energiáját veszi el a család, vergődnek
az otthon és az iskola között. Két lovat nem lehet nyergelni egyszerre. Apjukat, férfi tanárukat nem
tudom pótolni. Lányt nevelek a családban, de az iskolában is, sajnos. Inkább a lányokat nevelem, mint
a fiúkat. A fiúkat is lányosítja ez, például értékítéleteimben. A fiúkat is szeretném kedvesnek, szelídnek
látni. Azt értékelem, aki tüsténkedik, serénykedik, ami a lányokra jellemző inkább, magasabbra teszem,
mint a csibész fiúkat, akik a termet pillanatok alatt átrendezik. De nem fogasokat kell javítani, nem fiús
munkákat kell az iskolában csinálni. Elsősorban szellemi teljesítményeket várunk, és abban is az a
rossz, hisz ugyan én ismerem a fiúk logikus gondolkodását, tájékozottságát, de nem értékelem annyira,
mint a lányok kitartó kis rendszeres munkáját.
FLÓRA: Az álmom, szeretnék egy nagy, egy borzasztó nagy iskolát, minden parasztgyerek, aki csak van a környéken, hogy abba járjon. Imádom a parasztgyerekeket. Látott már valaha csúnyát, az egyik szebb, mint a másik. Mikor még apró, mikor még elrontva nincs. Ha a porban játszanak, akkor is tiszták! Csak az orruk, az orrukkal van baj. Nem tudnak rászokni a zsebkendőre, gyertyát öntenek mindig. Nyilván Ázsiából nem hoztunk magunkkal zsebkendőt. Mért, hogy mért lesz ezekből olyan hányaveti vagy kétrétgörbült, ha megnől. Én lennék a főtanítőnő, én vigyáznék rájuk, amíg csak tizenöt évesek nem lesznek. Ez az én álmom. És a maga álma? Mit szeretne csinálni maga?
Ákombák még jóformán be se írta a hiányzókat, nyílik az ajtó, s be rajta a fődiri. Nyájas, galambősz, rózsaszín bácsi, aranykeretes szemüveggel, lila színű
zsakettban. Sarkában a diri, szúró szemeivel, hosszú bajuszával, mivelhogy a szakállából is pedert hozzá egy darabot. Ákombák nagy sebbel-lobbal szalad le elibük a katedráról, s miután
kezet fogott velök, szokása szerint idegesen kabátja szárnyába törülte kezét.
Timár könyvei mellett egészen az iskolának élt. Bár sohasem ereszkedett nagyobb bizalmasságba tanítványaival, azok mindig rajongással tekintettek reá. Kevés emberi viszony van, mely gazdagabb érzelmeket fejtene ki a naiv lélekből, mint a tanár és tanítvány viszonya. S Timárban megvolt a nagy tudósoknak, a celibátus embereinek szent és aszkétikus pederáziája, mely Goethe szerint a nevelés tulajdonképeni ösztöne, a lélek fajfenntartásának ösztöne. Tanítványait magához tartozóknak érezte, mintha örökre hozzá volnának kapcsolva azokkal a lélekdarabokkal, amiket nekik adott. (Hisz másoknak sem adott lelkéből, mint nekik!) És érzékeny, naiv prüdériáját épúgy bántotta a kétes származás és környezet, melyből legjobb tanítványa kinőtt, mintha neki magának volna valami folt az életében, valami szégyelnivaló disszonancia.
Megtanított szeretni, tudunk hát gyűlölni is. Megtanította, mi az értékes, tudjuk tehát azt is, mindig, bármilyen élethelyzetben, mi a talmi. Megtanította nekünk az irodalomban, mi a tragédia. Képessé tett minket arra, hogy saját életünkben is érzékeljük és megéljük a tragikumot.