| ||||||||||||||
ÖRKÉNY ISTVÁN (Bp., 1912. április 5. – Bp., 1979. június 24.): író.
Jómódú polgárcsalád fia. 1930-ban a budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, és beiratkozott a műegyetem vegyészmérnöki karára. 1932-től gyógyszerészhallgatóként folytatta tanulmányait, 1934-ben kapott diplomát. 1937-ben kapcsolatba került a Szép Szó körével: első jelentős novelláját (Tengertánc) József Attila közölte. Az írás, amely a náci őrületről szóló groteszk jövendölés, fölkeltette a hatóság figyelmét is: Örkény Istvánnak külföldre kellett utaznia, s csak a háború kitörésekor jött haza.1938-ban Londonba utazott; 1939-ben Párizsban alkalmi munkákból élt. Hazatérése után folytatta, majd 1941-ben befejezte műegyetemi tanulmányait. 1942-ben munkaszolgálatosként a doni frontra került, 1943-ban hadifogságba esett, 1946-ban térhetett haza. 1949-től színházi dramaturg. 1954-től a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora. A forradalomban való részvétele miatt 1958–63-ban nem publikálhatott; ez idő alatt az Egyesült Gyógyszergyár orvostudományi osztályán mérnöki beosztásban dolgozott. 1971-ben a Szépirodalmi Könyvkiadó megkezdte életműsorozatának kiadását Időrendben címmel. Hagyatékát harmadik felesége, Radnóti Zsuzsa gondozza. Díjai: József Attila-díj (1955, 1967), Kossuth-díj (1973).
Első kötetén (Tengertánc, 1941) a modern európai áramlatok hatása érződik. A háború, majd a hadifogság szenvedéseit, megpróbáltatásait Örkény István dokumentarista prózában (Emlékezők, amíg idejutottunk – Magyarok emlékeznek szovjet hadifogságban, 1946; Lágerek népe, 1947), és drámában (Voronyezs, 1947) is megörökítette. Az 1940-es években prózája a realista, társadalomábrázoló irodalomeszményhez közelített; az 1950-es évek elején őszinte politikai meggyőződése a sematikus ábrázolás zsákutcájába vitte (Házastársak, 1951). Epikus ösztöne és józan ítélete azonban még a vállalt írásmódon is átütött; Lila tinta című novelláját 1951-ben Révai József mint a burzsoá életérzés és irodalomfelfogás példáját bírálta. Az illúziók szertefoszlását és a józan realitások fokozatos felismerését jelzi a Déry Tiborral közösen írt, majd félbehagyott regény (Három nap az Aranykagylóban, 1954; megjelent kerettörténetbe ágyazva az Egy négykezes regény tanulságos története, 1979) című kötetben, és a Babik című groteszk ötleten alapuló filmnovella-töredék.
Az 1956 utáni publikációs tilalmát megtörő első kötete (Jeruzsálem hercegnője, 1966) az irodalmi élet szenzációja lett; egy új, többfelé nyitó írói korszak kezdetét jelezte. Helyet kaptak benne régebbi, realista szemléletű, de átdolgozott írások mellett ironikus társadalmi szatírák (Hunnia Csöködön) és groteszk életképek, valamint az Egyperces novellák első ciklusa és a Macskajáték című kisregény. Ez utóbbiak írói eszköztárának radikális megújítását mutatják: a részletező, epikus leírás, a pszichológiai realizmus módszere helyett a dolgok lényegének jelzésszerű megragadására, a történet példázatszerű sűrítésére törekedett. Ez a tendencia folytatódott és bontakozott ki további prózaköteteiben (Nászutasok a légypapíron, 1967; Egyperces novellák, 1968).
Az „egyperces novellának” elnevezett rövid történetben találta meg az írói alkatának legmegfelelőbb formát. Előzményei között Kafka éppúgy megtalálható, mint a városi folklór, a pesti vicc. A szövegek belső feszültségét ellentétes minőségek gerjesztik: a ráció és irracionalizmus, érzelmességre való hajlam és karteziánus józanság, a lételméleti megközelítés rejtett pátosza és a témák banalitása, a nyelvhasználat köznapisága. Az ellentett pólusok paradox együttállása hozza létre a jellegzetes örkényi írásmódot és világszemléletet, a groteszket.
A hatvanas évek második felétől drámaírói munkássága került előtérbe. Első nagy sikere, a Tóték (1967), egyben az abszurd színház első magyar jelentkezése. Drámáit a filozófiai háttér megkülönbözteti a „nyugati” abszurdtól. A Tóték megalázott kisember hőse emberi szuverenitásának teljes elvesztése után talál rá a – jóllehet abszurd formát öltő – cselekvésre, változtatásra. Optimista és humanista életfilozófiája fogalmazódik meg a Macskajáték című „komédiában” is. A dráma kétpólusú szerkezetét két nőtestvér ellentétes alkata: aktivitás és passzivitás, szenvedély és józanság, szabadság és függőség vezérelvei határozzák meg; s egyben körülrajzolják a kelet-európai létezés és a biztonságos nyugat-európaiság kereteit és jellegét is. A kelet-európai sors, mint drámai helyzetek kiindulópontja és előidézője, további Örkény-drámákat is meghatároz. A Pisti a vérzivatarban, amelyet csak tíz évvel megírása után, 1979-ben mutathattak be, személyes sors és magyar sors elvonttá stilizált, mégis eleven alakokban megjelenő foglalata a történelem döntésre, választásra kényszerítő helyzeteiben. Utolsó, halálos ágyán befejezett drámája, a Forgatókönyv (1979) műfajmegjelölése tragédia; a választani kényszerülő, történelmi szerepet is vállaló személyiség erkölcsi dilemmáit tárja fel, a kelet-európai, így a magyar történelem ellentmondásos helyzetei során kibontja a közösségi, kommunista eszmék világméretű kudarcának az egyéni sorsokban megmutatkozó drámáját. Színművei közül a Vérrokonok (1974) és a Kulcskeresők (1975) a jellegzetesnek érzett magyar alkat, magyar mentalitás kérdéskörét boncolgatják.
Örkény István a drámai műfaj és a színpad radikális megújítója; nemcsak a realista tér- és időkezelést, hanem a színpadi alakok egységét, önazonosságát is megszüntette. Drámáit a világ szinte minden nagyvárosában játszották; elsősorban a Tóték és Macskajáték aratott sikert a világszínpadon. Prózáját is számos nyelvre fordították, legtöbbször az Egyperces novellákat. (Franciául a találó Minimythes címen jelentek meg). 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. Műveiből több film is készült: a Tótékból Isten hozta őrnagy úr! (1969) címmel Fábry Zoltán, a Macskajátékból (1972) Makk Károly rendezésében.
|
– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
– Ki volt az? – kérdezte a német őr.
– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
– Kik ezek? – kérdezte az őr.
– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?
– De ismerem – mondta a német őr.
– És Rilkét?
– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte K. H. G.-t.
|
Örkény István: Tóték
|
Tóték háza előtt a műúton egy rossz szagot árasztó szivattyús lajt állott, melyből karvastagságú, bordázott cső vezetett be a léckapun, át a dáliák között, el a ház oldala mellett, egyenesen a bokros violák árnyékában meghúzódó budiba.
– Hát pumpáljak, vagy ne pumpáljak? - kérdezte Tót Lajostól a lajt tulajdonosa.
– Az attól függ, hogy büdös van-e vagy nincs; én azonban már úgy megszoktam a szagot, hogy ezt a doktor úrnak kell eldöntenie - válaszolta Tót.
A lajt tulajdonosa néhány mély lélegzetet vett, miközben csukva tartotta a szemét. Aztán így szólt:
– Őszinte leszek. Jelenleg a Tót úr árnyékszékének a szaga kissé szúrós, de nem kellemetlen.
– Ha szaga van, akkor pumpáljunk - mondta Tót. - Gyulánk életéről van szó, kedves doktor úr.
|
Örkény István: Előszó
|
Beszélgető nemzet vagyunk.
Társalgunk, eszmét cserélünk, sőt: dumálunk. Van-e, aki egy vasúti fülkében egy két-három órát kitevő utazás alatt néma marad? Nincs, mert nem lehet. Körülötte viccek hangzanak el, barátságok szövődnek, s fajulnak el az első összeveszésig, megpendül egy-egy házasság lehetősége, melyből a kaján hallással rendelkezők már a majdani válás indokait is kiérzik. „Dumálok, tehát vagyok” – mondaná a nagy bölcselő, ha nem franciának, hanem magyarnak születik.
|
Orbán Ottó: Örkény István
|
A panorámabusz bekanyarodott a második emeleti gangra, és megállt özvegy Zahorán Kálmánné született Stern Róza szobakonyhás bérleménye előtt. Az idegenvezető várt egy kicsit, hogy az utolsó amerikai is lekászálódhassék a buszról, majd az ajtónyílásban álló nett özvegyre mutatva így szólt:
– És ez itt, kérem, a siratófal…
A panorámabusz bekanyarodott a második emeleti gangra, és megállt özvegy Zahorán Kálmánné született Stern Róza szobakonyhás bérleménye előtt. Az idegenvezető várt egy kicsit, hogy az utolsó amerikai is lekászálódhassék a buszról, majd az ajtónyílásban álló nett özvegyre mutatva így szólt:
– És ez itt, kérem, Zahorán Kálmánné…
A panorámabusz bekanyarodik a második emeleti gangra, és megáll özvegy Zahorán Kálmánné született Stern Róza szobakonyhás bérleménye előtt. Az idegenvezető vár egy kicsit, hogy az utolsó amerikai is lekászálódhassék a buszról, majd az ajtónyílásban álló nett özvegyre mutat.
IDEGENVEZETŐ És ez itt, kérem, a Pesti Színház…
|
Méray Tibor: Szabálytalan nekrológ
|
Vannak, akikről azt szokták mondani: tenyérbe mászó képük van. Valahogy ez a mondás határozza meg a legjobban – egészen a legutóbbi időkig – a kommunista párt viszonyát Örkényhez. Voltak írók, akiket a párt üldözött; voltak, akiket börtönbe vetett, elhallgattatott; voltak, akiket megtűrt; voltak, akiket dédelgetett. Örkényt – pofozta. Húsz éven keresztül pofozta. S ha néha, nagyritkán, a meglendült kéz lelassult, sőt a mozdulat simogatássá enyhült, az csak azért volt, hogy a következő pofon még csattanósabb legyen.
Négy és fél éves hadifogság s egy ideológiai átnevelő tanfolyam után egy kész könyvvel jött haza. Csomagolópapírra írta a táborban – vérbeli írónak mindegy, hogy ceruzacsonkkal ír-e, vagy Parker-töltőtollal, klozetpapírra, vagy famentes, merített ívekre –, az volt a címe: Lágerek népe. Örkény azt hitte magáról, hogy kommunista, és a könyvéről, hogy kommunista könyv. A tábor életét írta meg, a foglyokét és az őrökét. Szeretettel, humorral, emberien és nem kritikátlanul. Ez lett a veszte. Az orosz őrök is emberek voltak benne és nem übermenschek. Alighogy a könyve megjelent, Illés Béla elkoboztatta. Talán csak azért, mert jobb volt, mint amit ő valaha írt és írni tudott. De a hivatalos indoklás – szovjetellenesség volt.
A kommunista író első könyve, amit szovjetellenesség miatt zúzdába küldet egy szovjet egyenruhát viselő másik kommunista író: így kezdődött. Ez volt az első pofon.
|
Esterházy Péter: Örkényről egy Mészöly-köszöntő kapcsán
|
Gyönyörű, ihletett, láthatóan szívből jövő írással köszönti tanult kollegám a januári Jelenkor élén a 80 éves MM-t. Ebben ezt olvasom: „A nagy kortárs prózaírók közül MM a leginkább kortárs. (Ottlik eleve klasszikus, Szentkuthy kortalan [így aktuális], Mándy szinte mozdulatlan, a nagyon kortárs Örkényt meg egészében a színházhoz veszem.)”
Ami az utolsó félmondatot illeti, ennél nagyobb (fájóbb) ökörséget már rég olvastam. Sakkvakság, mondhatnók, amiképp a százlábú 100. lábának elvesztésekor elveszíti hallását, azonképp a kollega sakkvak lesz, ha mikor MM 80. A hálatelt szív zsírosan betolakodik az agyba.
Elegendő csupán az Egypercesekre hivatkozni, amely, röviden szólva, a magyar próza csúcsa. Ravasz, sokrétű, gazdag, követhetetlen műfaj, párját nem látom a világon, miközben az ún. kispróza ezernyi válfajával Dunát, Volgát, Szajnát, Themzét, Mississippit lehetne rekeszteni. Ha e sorok írója értene a színházhoz, arról is el lehetne tűnődni, hogy vajon a színpadi szerző Örkény nem nagyon is látványosan a próza felől érkezik-e a színházhoz, sőt, sokszor ott is az marad, és hogy nemcsak a prózája próza, de a világhírű darabok mögött is az van (Tóték, Macskajáték). És ezek nem is „mögött” vannak.
A magyar irónia elgondolhatatlan Örkény prózája nélkül.
Azt is érdemes volna megvizsgálni, hogy stilárisan mit köszönhet Örkénynek az ún. új próza. (Pl. én – én, én, én.)
|
|
| Neumann Kht. | Color Plus Multimedia | Ismertető | Impresszum | © Copyright | Főoldal |